2016.02.22.

Vicces, hogy lesz egy élettel teli személyből hosszú idő leforgásával két lábon járó szerencsétlenség. Így kategorizálnám magam, sokszor használom ezt a kifejezést, mert talán ez áll a legközelebb az igazsághoz. Kísértem a halált mondhatni minden nap, arra várva mikor csap már le rám, majd egy nyugodtabb napon pedig csak úgy vagyok. Biztos előfordult már veletek is, nem éreztek fájdalmat, a szorongás elmúlik néhány órára, helyét felváltja az üresség. A körülötted levők hiába beszélnek hozzád, semmi sem jön át, nem érzel és nem tapasztalsz semmit sem a külvilágból. Azt hiszem ez a legrosszabb, mint ha csak "lebegnék". Élek is, és nem is. Senki sem tölti ki ezt az űrt, amit olyankor tapasztalok, és tudom, hogy soha senki sem fogja. Lehetetlen helyre hozni, próbáltam, de sikertelenül minden egyes alkalommal. Nem is álmodozok tökéletes életről, tökéletes barátról, mert tudom, hogy mellettem senki sem éli túl, nagyon rövid időn belül magammal rántom a kis sötét világomba, és mindennek vége. Senki sem szeretne egy lelkileg sérült, már-már teljesen szilánkokra hullt személyt, aki nem kér a mások által "élet"-nek ismert valamiből. Nem lehetek boldog, nem értékelhetem az olyan dolgokat, mint az igaz barátság, mert az én részemről csak hazugságok vannak az érzéseim és problémáim miatt, szóval mit is várok igazából? Még jó, hogy egyedül vagyok. Az én védekező mechanizmusom ez.. Hogy előbb taszítom el az embereket magamtól, mielőtt ők tennék velem. Nem bánthatják az érzéseimet, nem játszhatják el a bizalmamat, ha eleve meg sem kapják. 

"Nem hiszed, hogy bárki is hazudhat.. Én azt gondolom mindenki hazudik.. Ez ajándék." - D.W.