2016.03.02.

Ismerős tekintetek, idegen személyek..

 Ekkor jövök rá mit is tettem, kivé, vagy inkább mivé váltam az évek alatt. Sokszor úgy érzem, ha valaki rám néz egy szörnyet lát szemeimben, egy szörnyet, akivel nem érdemes foglalkozni, már képtelenség szeretni vagy megérteni mit miért tesz. Az igazság az, hogy így is érzem magam, egy szörnynek, ami elpusztít maga körül mindent, amit csak lehet. Barátságokat, kapcsolatokat, a környezetét..

 Belenézek egy ismerősöm szemébe, és bár elhangzik az a jelentéktelen "szia", még sincs mögötte érzelem, de azt kívánom bárcsak lenne. Bárcsak valaki szemében ott csillogna az öröm, hogy lát, vagy az undor, bármi.. Csak egy kis érzelmet szeretnék látni, de nem kapok és ez csak felerősíti bennem a tényt, és egyben a tudatot, hogy szellem vagyok. Élek, de mégsem. Ennél az érzésnél nincs rosszabb a világon, amikor a magány és az üresség találkozik valami elkezdődik bennem. A fejemben felszólalnak a kis hangocskák, kiáltanak egy-egy érzésért, és bár sokszor sikerül elnyomnom őket, előfordul, hogy képtelen vagyok ellenállni a sötétségnek.. Bármit megtennék, hogy érezzek valamit, vagy, hogy véget vessek mindennek. Hihetetlen mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy szabályozzam magam, hogy ellenálljak a kísértésnek és véget vessek mindennek.

 Szörnyű embernek tartom magam, és bár igyekszem erősnek mutatkozni az emberek előtt, néha elég egy ismerős tekintet és a világom hirtelen porrá lesz. Nem tudom mi vagy ki akadályoz meg abban, hogy ne csak akarjam, meg is tegyem ami épp a fejemben motoszkál, de úgy érzem, már sokáig nem tarthat vissza. Ahogy haladunk előre az időben, a falak körülöttem úgy omlanak, és az esélyeim velük együtt csökkennek.