2016.06.28.

Eltűntem a térképről, konkrétan semmire sem volt időm az elmúlt hónapban, ezért is tartok megint ott, ahol. Az első évemet mondhatni sikeresen zártam, jobban, mint azt vártam. A nyári munka elviszi az egész időmet, de őszintén szólva nem is igazán bánom, így nem marad alkalmam rágódni a gondjaimon, azonban nem én irányítom ezt az egész "izét"(nem szeretem a nevén szólítani). Az eb kezdetével a meló mellett a foci volt, ami kitöltötte a napjaimat, és a magyar meccsek alkalmával(szép volt fiúk!) Pécsen voltam tesómmal és a barátaival, vagy a kivetítőn, vagy az egyik romkocsmában izgultuk végig a 90 + néhány percet, jó hideg sörök társaságában. Nem volt semmi gond, jól éreztem magam, bár néha szorongtam, hiszen számomra ismeretlen banda vett körül, de ez elég hamar elmúlt. Aztán jött a szokásos hullám.. Belgium ellen játszottunk, minden rendben volt, jól elvoltam, aztán a semmiből hirtelen minden a feje tetejére állt, és legszívesebben sírva rohantam volna a buszmegállóig, de nem tettem. Megpróbáltam lenyelni az egészet és nem elrontani mindenki estéjét. Nem jött össze. Feltűnt nekik, hogy valami nem okés, persze a "mi a baj?" kérdésre jött a szokásos, "semmi" válasz egy erőtlen mosollyal, amit ezúttal nem tudtam eladni nekik, így meg kellett magyaráznom, és bár azt mondtam nem tudom mi volt a kiváltó ok, nagyon is tisztában voltam vele, mégsem mondtam el, mert nem vagyok rá képes. Nem hiába nem beszéltem róla senkinek, nem hiába titkolózok és fojtom magamba az egészet. Nem értenék meg, és az, ahogy utána a testvérem folyamatosan nézett rám, az a tekintet, amit sosem akartam; és sosem akarok látni. Nem kell sem a szánalom, sem a sajnálat, nem segíthetnek. Én elfogadtam, nekik is el kell, ilyen vagyok, és ilyen is leszek.