2016.10.16.

Szenvedek.

Ki mered mondani? Lemered írni egy ismerősnek? Beszélni róla? Hogy tudnád.. Hiszen fogalmad sincs épp mi játszódik le benned. Fogalmad sincs, hogy amit érzel az üresség-e, vagy fájdalom. Egyedül szeretnél-e lenni, vagy a barátaid, családod közelében. Fogalmad sincs mi a helyes és mi a rossz, a két út teljesen összemosódott, csupán egy nagy szürke paca van a helyén, ami az életed valójában. Megkülönböztetni a helyes döntést, a helytelentől? Ugyan kérlek, már semmi sem tűnik a helyénvalónak. Már semmi sem az, amit kisgyermekként láttál, hallottál.. Minden megváltozott, ugye? Az egész világ hirtelen 360 fokos fordulatot vett, és ezt egyedül csak te érzékelted, de amint rájössz az egészre a fejedben összeáll a kirakós egy része. Igazából nem a világ változott meg, csupán te. Agyoncsépelt mondat, mégis van benne némi igazság. Ha szerencsés vagy még mindig ott az életedben a gyermeki boldogság, ha nem; szenvedsz.  Barátok? Már régen eltávolodtak, ha nem is önszántukból, akkor te lökted le őket a szakadékba. Család? Előttük igyekszel játszani magad (nem mintha mások előtt nem), ezzel csökkentve a bűntudatot, valamint hogy ne tűnj a szemükben egy hatalmas csalódásnak, és mert nem kell a sajnálatuk.  Sőt, senkinek sem kell a sajnálata, de pont ezért nem beszélsz arról, ami benned zajlik minden egyes nap folyamán. Felteszed magadnak a kérdést minden percében, hogy miért nem szeret senki, hogy téged mikor helyez valaki végre az első helyre? Mikor leszel olyan fontos, hogy észrevegyék a fájdalmat, amit cipelsz a szíveden.. Még ha tudod, hogy a válaszod hazugság lenne, néha jól esne egy „Hogy vagy? Minden rendben?” kérdés. Egy ölelés.. Hiába minden, az évek során olyan tökéletesre fejlesztetted a maszkodat, és a személyiségedet, hogy az ilyenfajta sablonkérdésekre robotszerűen válaszolsz egy hitelesnek tűnő mosoly kíséretével. Már nem akarod, hogy megmentsenek, már nem könyörögsz minden éjjel az ágyadban zokogva segítségért miközben a frissen vágott sebek szúró fájdalma folyamatosan emlékeztet, hogy mindez valódi, és nem csak egy álom. Beletörődtél, csupán arra vágysz, hogy vége legyen az egésznek, megszűnjön a pánikroham, ami a szebb napokon beköszön, a szorongás félelmetes jelenléte, az egyszer fájdalom, majd az üresség érzete, ami a mellkasodat nyomja. Fel akarod adni, ugye? Még sem teszed, pedig nem félsz a végtől, sokkal inkább a szüleid állapotától tartasz, hiszen akkor minden kiderülne, hogy az, akinek hittek valójában nem is a gyerekük volt, hanem egy idegen, és te nem szeretnéd összetörni őket, inkább maradsz darabokban és folytatod ezt az életnek nevezett valamit, ami felemészt és minden egyes nap csak mélyebbre és mélyebbre juttat.