2017.01.19.

"Ismerlek"

Annyiszor hallottam már az emberektől körülöttem, valahogy mindig keserű mosolyt váltott ki belőlem, s egyben sírtam és jót nevettem magamban, míg a velem szemben álló személy azt hitte tényleg így is van. Nem ismernek. Senki sem ismer. Az egész életem egy nagy hazugság néhány éve. Hazudok a családomnak, a barátaimnak, az ismerőseimnek, de ami a legszomorúbb az egészben, hogy hazudok  saját magamnak minden egyes nap. Ránézek a képeimre és egy boldog, élettel teli lány vigyorog vissza rám.. Én vagyok és mégsem. Elhitetem a világgal, még saját magammal is, hogy igenis boldog vagyok, pedig legbelül apró darabokra törtem szét. Egy idegen néz vissza rám a képekről, ahogy a tükörből is. Ahogy telik az idő, a hazugságom a világ felé csak még nagyobb lesz. Félek az emberek szemébe nézni, félek, hogy egyszer meglátják azt, aki igazából vagyok. A lány, aki alig tudja egyben tartani a kis világát, aki fél, hogy a nyílt utcán jön rá az izé és bármelyik pillanatban könnyek törnek fel belőle. Aki fél nyitni az emberek felé, fél beszélni a gondjairól. A lány, aki inkább eljátszik a gondolattal, elképzel egy valóságot, ahol mindent elölről kezd és nem kell hazudni azoknak, akiket a legjobban szeret. Tudom hova tartok, tudom mit szeretnék kezdeni az életben.. A gyakorlatban. A fejemben viszont nagy a káosz. Nem tudom ki vagyok, nem tudok önmagam lenni, és hogy várjam el másoktól, hogy szeressenek, ha saját magamat is képtelen vagyok szeretni? Bárcsak kiadhatnám magamból, mindazt amit érzek, bárcsak megváltoztathatnám a múltat, de képtelen vagyok. A legrosszabb mikor idegenek látnak át rajtam, akikkel alig pár perce találkoztam és látják a szemeimben, hogy a mosolyok.. Csak megjátszom őket. Nem kell a szánalom, nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak.. Csak.. Bárcsak valaki egyszer megértene és nem kéne rejtegetnem az összetört énemet, a hegekkel együtt.