2017.08.28.

Még csak el sem köszöntél..

Annyi időt töltöttünk együtt, és még csak egy "viszlát"-ot, sem kaptam, persze azzal magyaráztad, hogy még úgy is találkoztunk, de kérlek.. Annyiszor hallottam ezt már, és annyiszor lett így vége mindennek. Sosem találkoztunk többet.. Sosem beszéltünk többet. Életemben először olyat éreztem, amit még ezelőtt soha, persze csalódás lett a vége. Én értelmeztem mindent félre? Én voltam az ostoba? 

Volt köztünk valami megmagyarázhatatlan.. A lopott pillantások, az apró érintések.. Mikor csak egy apró lélegzetnyi hely volt közöttünk, és mégsem érinthettelek meg, mégsem tehettem semmit, felnéztem rád, legszívesebben megcsókoltalak volna,  szívem ki akart ugrani helyéről, hirtelen olyan gyorsan vert, majd te csak elsétáltál.. Vagy mikor szimplán rám mosolyogtál, és feldobtad vele napomat. Sosem kérdezted miért maradtam fent veled aznap éjjel mikor jöttünk haza. Aggódtam, de nem magam vagy a többiek miatt.. Miattad, mégsem szóltam egy szót se, pedig ha tudnád hányszor szerettem volna megkérdezni jól vagy-e, még ha butaság is lett volna, helyette inkább csak csendben figyeltelek. A ki nem mondott szavak.. Mikor rád néztem és tudtam, hogy baj van, de azt is, hogy nem én leszek akivel megosztod, így csendben arrébb álltam. Tudtad, mikor vagyok rosszul és egyből jobb kedvre akartál deríteni, de mindenkivel ilyen voltál ott, amit nagyon tisztelek benned, és ha te nem lettél volna.. Nem tehettem semmit, és most, hogy én itt vagyok, te pedig messze, távol már nem is tehetek. Előbb kellett volna cselekednem, de hidd el ha azt mondom féltem. Nem tőled, hanem amitől mindig.. Hogy mi lesz majd.. A forgatókönyv ugyanaz, az érzés is ismerős. Összetört, csalódott, és megbántott. Bíztam abban, hogy legalább még egyszer utoljára megölelsz, de sajnos tévedtem, ahogy valószínűleg mindenben, ami kettőnk között volt.