2016.01.12.

Ma egy saját kis régebbi irománnyal készültem...

Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem. A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok, az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította, mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt hittem sosem találkozunk újra, azt hittem a múltamban ragadt egy árnyként, vagy inkább egy emlékként.. Egy gyönyörű hibaként. Vétettem, mert az időmet rá áldoztam, mint valami megszállott őrült, legalábbis akkoriban így gondoltam, de már rájöttem, hogy csak az érzéseimet követtem.  Én szerettem.. Ő szeretett. Hogy hazudtam-e néhány gondolattal ezelőtt? Lehetséges, hiszen honnan tudhatnám ki volt ő valójában, tényleg szeretett-e vagy csak megjátszotta. Honnan tudhatnám? Én is csak ember vagyok. Ember, aki követ el hibákat, de megbánja őket.. A melankolikus dallam, ami átjárta a helységet annyi örömteli pillanatot idézett fel bennem, az érzéseim felerősödtek, könnyeim lassan látásomat homályosították. Utáltam, hogy ilyen érzékeny embernek születtem, utáltam, hogy túl közel engedtem magamhoz, de amit a legjobban utáltam, az saját magam volt. Elengedtem, hagytam, hogy kisétáljon az életemből és egy újat kezdjen, amibe én már nem férek bele. Hagytam, hogy a boldog emlékeinket félresöpörve újakat éljen meg. Önzőnek hangzik, de így történt. Az igazság az, hogy ha visszamehetnék az időbe, és esélyt kapnék a változtatásra, nem tenném. Bármennyire is fáj, Ő boldog, és ha ehhez az kell, hogy én ne legyek az élete része, már megéri minden egyes nap felkelni és élni a sajátomat. Várt valakire.. Én évekig vártam rá, talán arra a pillanatra, hogy felhívjon, hogy megkeressen és győzködjön az én hibám miatt, hogy újra az életemben tudhassam, de ahogy az évek, úgy ez a pillanat is elszállt. Ő nem jött, én pedig feladtam. Az a sok átsírt éjszaka után úgy döntöttem végleg elengedem, de az agyam nem dönthetett, csupán elnyomta az érzéseimet iránta, egészen mostanáig. Nem követtem.. Ezúttal nem, csupán ugyan azt a helyet választottuk az esténk eltöltésére. Nem hiszek a csodákban, vagy az ócska, elcsépelt szövegekben, amik tömik az emberek fejét a hiú reménnyel, miszerint „ha két embernek együtt kell lennie, együtt lesznek.” Hazugság. Dühítő, hogy azt hiszik, csak mert írnak néhány okos mondatot, már megváltják vele az egész világot. A pultos nagy szemekkel meredt rám és az összetört pohárra. Túlságosan is elragadott a hév, és elmerültem gondolataimban. Pont a jelenetet akartam elkerülni, de úgy látszik nem minden alakul úgy, ahogy tervezzük. Nem tűnt mérgesnek, ennek ellenére azonban jobbnak láttam fizetni és minél előbb eltűnni. Nem akartam, hogy kiszúrjon, így letettem néhány papírt a pultra és már mentem is. Mélyen szívtam be a cigi füsttől szinte már elviselhetetlen levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem felé. Hiba volt. Tekintetünk találkozott, valami történt abban a másodpercben, de magam sem tudom, hogy mi. Ajkaim elnyíltak egymástól, de nem hogy szóhoz, még levegőhöz sem jutottam. Semmi sem tart örökké, ez sem tartott.. Egy perc töredéke volt csupán, majd már rohantam is ki a bárból. Megijedtem, de magam sem tudom mitől, hiszen talán fel sem ismert, talán  már rég elfelejtett.  Nem vágytam arra, hogy a múlt visszaköszönjön, nem vágytam az újabb csalódásra vele kapcsolatban, de ami a legkevésbé hiányzott, az a fájdalom volt, ami méregként hálózta be testemet, mígnem kegyetlenül szívembe nem hatolt. A sötét utcát alig pár lámpa fénye világította be, a hó lassan hullott rám, úgy éreztem a seb, amit évek alatt sikerült összeforrasztanom, most ismét feltépődött. Lábaim remegve adták meg magukat, a friss fehér paplanra estem, arcomat könnyek mosták. Szánalmasnak éreztem magam, bár tudtam, nem kellett volna, hiszen Ő volt az életem és abban a pillanatban, mikor kisétált a világomból, meg szűntem létezni. Az emlékek rég nem látott filmként peregtek le előttem, úgy éreztem életem utolsó perceit élem, ezután csak jobb lesz.. Azt kívántam bár csak úgy lenne. A szerelem az, ami bearanyozza a napjaidat, de ez a dolog egyben a legszörnyűbb rémálmod is lehet. Elveszítesz általa minden reményt, minden örömöt és belül üressé válsz.. Legalább is, én így éreztem akkor.. Nekem csak ez jutott belőle. Az élet vicces.. Ironikus.. Nevezd aminek akarod, de Őt látni utoljára.. Ahhoz már tényleg csoda kell. Miért csak utoljára? Mert képtelen vagyok tovább abban a tudatban élni, hogy nincs többé a világomban.. Amit vele építettem fel, most lángokban áll, miatta. Tudom, hogy valaki képes lenne boldoggá tenni, de félek, hogy újra kést döfnek a hátamba, és forró könnyek közepette ismételhetem majd magamnak; én megmondtam. Szóval.. Ha most döntenem kell a sorsomról, hóban fekve, átfagyva, nem akarok menekülni a múltam elől, bár ha jobban belegondolok.. Csak valaki vessen véget a fájdalomnak, ami a mellkasomat feszíti.. Úgy tűnt ez alkalommal mégis csak csoda történt, a fekete köd lassan közeledett felém, én pedig türelmes voltam, képes voltam még néhány pillanatig várni. Nem hiába, a szorító érzés kezdett a semmivé tűnni, velem együtt. Hogy mindez valóság volt-e, vagy csupán a fantáziám szüleménye, már képtelen voltam eldönteni, csak hagytam, hogy zuhanjak a semmibe.