2016.04.01.

Nem hiszek a sorsban, mégis néha olyan érzésem van, mint az univerzum is azt akarná, arra hajt, hogy magányosan éljem le az életemet.

 Mindig is úgy voltam vele, hogy egyedül jobb nekem, nem kellenek mellém emberek, mert a vége vagy az lesz, hogy ott hagynak, vagy én bántom, és taszítom el őket. A megszokott kis baráti körömön kívül a kapcsolataim itt azt hiszem nagyjából ki is merültek, bár ebben közbe játszik, hogy nem szerettem/szeretek emberek között lenni, csak emlékeztetnek arra, mennyire elcseszett egy világban élünk. A barátaim között én voltam mindig is a legcsendesebb, és nem azért mert zavarban voltam, vagy nem tudtam érvényesülni, csupán nem volt miről beszélnem velük, sokszor pedig úgy sem értettek volna meg, így elmerültem a gondolataimban. A csendességgel együtt járt, hogy én sosem keltettem fel senki érdeklődését, így még több okom volt a hallgatásra, mikor ők arról beszélgettek ki-mit írt nekik. Nem esett jól soha, de nem ők tehettek arról, hogy én egyenlő voltam a levegővel mások szemében. Így ment végig a gimnázium, nulla kapcsolat, de nem is éreztem szükségét egy csalódásnak, mivel ismertem/ismerem magam, és próbáltam túllépni egy múltbeli dolgon, ami eléggé megváltoztatott belül mindent. Menekültem az emberi kapcsolatokból, mindenkit ellöktem magamtól, kételkedtem a körülöttem levők minden egyes szavában, kerestem bennük a hazugságokat. Hamis ígéretektől tartottam, így történt, hogy teljesen egyedül maradtam, elvágtam minden fontos szálat, de már túl késő, nem tudom helyrehozni. Bármit megadnék, hogy visszamehessek az időbe, és ne lökjem el magamtól őket, de mint tudjuk, csodák nem léteznek.

 Nem hittem soha a szerelemben, láttam, ahogy a párok szinte már ölik egymást lelkileg, láttam a boldogságot, de közben a sok szenvedést is. Idővel rájöttem, hogy a szerelem nem létezik, mert ha létezne, az emberek nem bántanák azt, akit teljes szívből szeretnek. Nekem sincs szükségem rá. Azonban történnek váratlan dolgok.. Orientációs napon történt.. Egy busszal mentünk, már akkor megfogott benne valami, aztán kiderült, hogy az egyik legrégebbi barátom szaktársa az illető. Csupán megkérdeztem tőle, hogy ki az, mire mesélni kezdett róla, nem kértem, de ő szó nélkül megtette, és megígérte, hogy nem mondja vissza. Aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott, sokszor láttam a buszon, olyankor a napom mindig jobb lett, alig bírtam abbahagyni a mosolygást, de megszólítani? Sosem volt bátorságom. Ahogy átléptünk a második félévbe, már nem találkoztam vele a buszon, de az egyik ismerősömről is kiderült, hogy jóba van vele.. Ő volt az, aki közölte, hogy hamarosan a fővárosban folytatja az egyetemet.

 Erre csak azt mondanám, hogy ilyen a szerencsém, és oly tipikus, hogy tudhattam volna. Szóval aki happy end-et várt, tévedett, nálam nincs olyan.