2018.09.07.

150 km. 100 nap. Heti 7 nap, 14 órázás. Eddigi legjobb csapat. Új barátok. Őszinte mosolyok. Felejthetetlen esték. Szeretet. Féltés. Elvesztés. Megannyi könny és fájdalom.

Nagyjából így tudnám leírni az elmúlt három hónapot, amíg Bogláron dolgoztam. Nem volt új a dolog, tavaly is ott töltöttem majdnem két hónapot, ezúttal azonban sokkal hosszabbra húzódott.

  Május végén mentünk fel, tesómmal, az eleje elég laza volt, vagy egy héten keresztül takarítottunk, persze nem egész nap, így le tudtunk menni minden este a partra, hogy gyönyörködhessünk a naplementében.

 A szezon eleje sokkal inkább felkészítésként, amolyan bemelegítésként szolgált, alig voltak, mindenki bele tudott rázódni a saját kis munkakörébe. Egyik este végre rávettük magunkat, hogy igyunk valamit munka után és meglátogassunk egy tavalyi ismerőst. Nagyon pozitív élmény volt, akkor úgy éreztem mégiscsak megérte visszamenni.

 Egyik iszogatós estén ismertem meg, hála az ismerősünknek.. Mi épp indultunk volna, amikor társult hozzánk az egész banda, nem bántuk, sőt örültünk nekik. Attól az estétől fogva teljesen megváltozott minden, nemcsak új barátokat szereztünk..

 Teltek a napok, a hetek.. Ő jött hozzám munka előtt, én mentem hozzá munka után. Egyre többet beszélgettünk, jól elvoltunk. Egyik este csak négyen maradtunk, de ahogy Ő is, úgy hajnali négyre már elfáradtunk, elkísért a szállásig, (amit mi csak "Jurrasic Park"-nak neveztünk) kiderült néhány dolog, így csak egy ölelésben egyeztünk meg, majd ezután jött a csók. Sosem éreztem még ilyet, lángolt a bőröm.

 Úgy tűnt nem tudja mit is akar.. Egyik este megfogta a kezem, fejét vállamra döntötte, majd feltették neki a kérdést, hogy mi a helyzet a lánnyal, akivel nemrég ott iszogattak? Az estém elromlott, menni akartam. Folyamat kérdezte mi a baj, de nem esett le neki, míg végül csak annyit kérdeztem, hogy ilyenkor mi van a másik csajszival? A válasza egy nem tudom volt. Vége volt az estémnek.. Ha ez nem lett volna elég a rendőrök még igazoltattak is aznap hajnalban.

 Nehezen, de rájött. Választania kellett.. Másnap kaptam egy üzenetet, hogy vége a harmadik személyes dolognak. 

 Ezután túlestünk az első rendes randin.

 Úgy éreztem kezdenek komolyra fordulni a dolgok. Ha velem volt, más nem létezett körülöttem, ha nem, vele akartam lenni. Egy szóval; boldog voltam. Nem beszéltünk róla, de mindenki azt kérdezte együtt vagyunk-e, persze választ sosem kaptak.

 A legjobb estém volt mikor a parton kötöttünk ki, a világ megszűnt körülöttünk, elfeküdtünk a fűben, és aludtunk egy picit egymás karjaiban. 

 Aztán minden megváltozott.

 Hirtelen mintha eltűnt volna, már nem jött, már nem írt. Tudtam, hogy van valami, mégsem akartam elfogadni. Tíz méterre dolgoztunk egymástól, mégis olyan szinten megszűnt a kommunikáció, mintha idegenek lettünk volna egymásnak. A munka elvitte az összes időnket, esélyünk sem volt. Aztán meg tudtuk beszélni, pár napig minden rendben volt, majd az egész összeomlott.

 Vasárnap volt mikor lementünk hozzájuk inni, korábban végzett, így el tudott kísérni a szállásra. Tudtam mi következik, már nem adott puszit, már nem fogta a kezem. Emlékszem, gyönyörű csillagos volt az ég, az út szélén ültünk, de nem értünk egymáshoz. Nem akartam, hogy sírni lásson, és aznap este nem is látott. Miután hátat fordított és eltűnt egyszerre tört fel belőlem az egész. Egyszerre fulladtam a levegő hiányától és a könnyek záporától. Tudtam, hogy ez így nem fog menni, és más kimenetele nem lehet a dolgoknak, mégis fájt.

 A másnapot végigsírtam, képtelen voltam dolgozni, gondolkodni.. 

 Abban maradtunk, hogy legyünk azért jóban, mondanom sem kell mennyire nehéz volt. Amikor ott áll tőled tíz centire és nem érintheted meg...

 A második legjobb este a szülinapunk volt. Előző nap anyuék is feljöttek, ami annyi energiát adott, hiszen május vége óta nem láttuk őket.. Összegyűltünk néhányan, iszogattunk, nagyon jól  elvoltunk. A történtek után annyira jó érzés volt nem gondolni az egészre, a barátaimmal lenni.. Az egészet már megalapozták a kollégák, napközbe annyi mindennel árasztottak el, tényleg boldog voltam. Az este folyamán átmentünk hozzájuk inni egyet, majd a kérésünkre ők is csatlakoztak, a végére olyan volt, mint nyár elején. Boldog voltam.

 Jött a BB. Napi 16-17 órázás, sok részeg, nyár végi fáradtság, mint fizikailag, mint fejben. 

 A legnagyobb csapás 20-án ért. Egy képből kellett értesülnöm az új barátnőjéről, és ha ez nem lett volna elég a lányok elmondták, hogy egy hete kézen fogva sétálgatott egy másik lánnyal. Darabokra törtem. Vagy három órán keresztül ültem kint, és csak sírtam, képtelen voltam abbahagyni. Hülyének éreztem magam, és szörnyen csalódottnak. Haza akartam menni, szinte minden órában ki kellett mennem, nem tudtam dolgozni, csak sírtam.. Az volt az utolsó napom, és úgy tudtam nem dolgozik, így átmentem koktélért.. Nem kellett volna.

 Másnap Zamárdiba mentem teljesen összetörve, hogy végigfesztiválozzak öt napot. Előző este óta beszéltem azzal a személlyel, akit nyár végére már büszkén nevezhettem a barátomnak. Ha ő nem lett volna, nem éltem volna túl az egészet. A fesztivál szörnyen jó volt, és bár munkából érkeztem nem voltam száz százalékon mégis annyi energiát adott, és segített elfelejteni az elmúlt hónapokat, hogy az valami hihetetlen. Aztán természetesen elrontottam. Elkövettem egy hibát, ami miatt a mai napig bűntudatom van, és bár ez a hiba "mentett meg" az utolsó napon éjszaka, amikor állt a víz a sátramban, mégsem tudom elengedni.

 Az utolsó hét szörnyen nehéz volt, már csak azért is, mert a csapat háromnegyede elhagyott minket. Napközbe ember nemigazán volt, este mindig mentünk valahova. Monotonná vált. Nagyon szerettem volna hazamenni, szörnyen ki voltam. Minden este sírva aludtam el, reggel úgy indítottam a napot.

 Végül eljött az utolsó nap, bezártunk. A hétvégét megkaptuk, majd ezután két napot takarítottunk és végleg befejeződött minden.

 A búcsú esténket négyen kezdtük, majd hárman maradtunk,végül csak ketten. Aztán mindig társult valaki, míg ki nem derült, hogy kedves barátunk is újra a városban volt. Olyanná alakult az este, mint nyár elején, és imádtuk azokat az estéket. Minden nagyszerű volt, hosszú idő után tényleg boldognak éreztem magam, aztán valami történt, és teljesen összetörtem. Nem akartam elengedni, és mikor odajött képtelen voltam a szemébe nézni, vagy megszólalni. Ahogy az egész kezdődött, egy öleléssel zárult ez is.

Még mindig fáj, és azt kívánom bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok, bárcsak más körülmények lettek volna. Azt mondták teljesen tönkretett ez a kis "kaland(?)", amíg tartott szörnyen boldog voltam, de mikor véget ért teljesen megváltoztam.. Darabokra hullottam szét.