2019.04.03

Gondolkodtam. Ami azt illeti elég sokat mostanában. Írni szerettem volna, de a történetek a negyedükig jutottak, a bejegyzések máig a mentések között porosodnak. Túlságosan is magam alatt voltam, nem tudtam mit írjak le és mit tartsak meg magamnak. Úgy éreztem elvesztem.. Lássuk be ismét, de ezúttal nem láttam a kiutat, ha őszinte akarok lenni még most sem látom. Össze vagyok zavarodva, fájdalom övezi egész testemet, és azt kívánom bárcsak fizikai lenne, amit egy két szem bogyó megoldhatna, de nem az. Magamnak kéne kimásznom a gödörből, de minél jobban kaparok, annál mélyebbre süllyedek. Vannak napok, amikor úgy érzem sikerülhet, érzem a friss levegőt tüdőmben, és vannak napok, amikor a sötétben tapogatózok, számban por és föld ízének keveréke, erőm pedig elhalt.

Az ember elgondolkodik, mikor hatalmas változás következik be az életébe. Vajon rá is hatással lesz? Ha igen, pozitív vagy negatív irányba mozgatja a szálakat? Mi lesz ezután..? Nos, hogy mi lesz, azt jelenleg nem tudom, csupán egy valamiben vagyok biztos. Jelenleg káosz vesz körül, néha mintha éppen fulladoznék, és minél erősebben szeretnék a felszín felett maradni, annál inkább húznak le azok, akiknek köszönhetően hurrikán tombol eddig sem igazán nyugodt életemben.

 Nagyon egyszerű a történet. Mindig egy fiúval kezdődik. Ezúttal (is) hegekkel a szívemben kezdtem neki az új évnek. Nem vártam sok mindent, bár hatalmas terveim vannak, és igyekszem is őket szem előtt tartani. Ahogy teltek a hetek úgy kezdett minden szürkévé válni, a munkán kívül szinte életem sem maradt, szerettem volna hazaköltözni, kezdtem megfulladni a nagyvárosi életben, az egyedüllétben.. Bár erről senki sem tudott. Eljártunk iszogatni hetente egyszer, és nagyjából ennyi volt a történet, beszélgettünk komolyabb és komolytalanabb témákról. Nem gondoltam bele sokat. A másik fél azonban másképp vélekedett. Minden elromlott. Nem akartam ezt, nem akartam káoszt. Azt hittem ennyi, de tévedtem. Mások is enyhén utaltak baráton túli érzéseikre.. Minél jobban próbáltam helyesen cselekedni, nem megbántani senkit, annál nagyobb vihar tombolt bennem, kezdtem megfulladni, és a személyek sem könnyítették meg. Egyszerűen a kiakadás szélén álltam, véget akartam vetni az egész drámának, helyette azonban csak felvettem a nem törődöm álarcot, és felhúztam magam köré a vastag falakat. A hegek még túl frissek voltak az utolsó kapcsolat után, amit ők is tudtak, mégis csupán saját szándékaikat előtérbe helyezve úgy döntöttek megforgatják bennem a kést, még több szenvedést okozva ezzel. Nem csak tőlük, a külvilág elől is igyekeztem elzárkózni, elegem lett az emberekből. Nem akartam beszélgetni, nem akartam kimozdulni, egyedül szerettem volna lenni, hogy át tudjam gondolni az egészet, ők azonban szépen lassan kezdtek megfojtani. Ahogy a hurok szorult nyakam körül, minden elhomályosodott. A céljaim, az érzéseim, még saját magam is. Úgy éreztem az életem hirtelen egy színdarab lett, és az előadást, ami már több felvonást is maga mögött hagyott, én valahol a legutolsó sorokban követhettem, szinte nulla rálátással. Aztán ahogy az lenni szokott, a levegő végleg elfogyott, ahogy a türelmem is, egyik percről a másikra mintha bomba robbant volna bennem. A stressz és a tehetetlenség, na meg persze egy kis whisky keveréke olyan lavinát indított el, amit magam sem láttam előre. A fájdalom, csalódottság és szörnyű düh átvette felettem az irányítást, képtelen voltam tisztán gondolkodni. Hogy mi lett a vége? Semmi, ugyanis, mintha a falnak beszéltem volna, ő volt az áldozat, egy olyan ember, aki szeretetről papol, közben azt sem tudja mit jelent, és a barátai mögé bújik, mert nincs saját véleménye, majd őket hozza fel kifogásnak. Egy olyan ember, akiben hatalmasat csalódtam, és elvesztette azt a bizalmat, amiről annyit beszéltünk. Ez az ember most úgy tesz, mintha még mindig minden rendben lenne közöttünk, de már sosem lesz. Egy újabb név a listán, aki elnyerte, majd szinte abban a pillanatban el is játszotta a számomra legfontosabb dolgot a világon; a bizalmamat. Élhet tagadásban, bújhat mások véleménye vagy gondolata mögé, de ha így folytatja, a legvégén egyedül marad.

 Bárcsak előre láthattam volna, bárcsak megóvhattam volna magam egy újabb sötét korszaktól, de persze az élet ezúttal is megy tovább, a hegek beforrnak, van, amelyik nyomot hagyva maga után, és van, amelyik nem. Élhetünk tovább tagadásban, mindent jó mélyre elásva, de a felhők felettünk gyülekeznek és mikor kitör a vihar már nem fog számítani mit temettünk a föld alá, az úgyis a felszínre mossa majd, még több mocskot hagyva maga után.