2017.09.19.

Csak néztem ahogy kisétált az életemből, vissza se nézett, csupán haladt egyenesen előre egy olyan jövő felé, amibe számomra nincs; és talán soha nem is volt hely. Az idő mintha megállt volna körülöttem, hirtelen minden lefagyott. Talán a szívem is egy pillanatra kihagyott, a levegő túl nehéznek tűnt, szemeimet hamar könnyek lepték el. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam egy apró mozdulatot is tenni, úgy éreztem egy részem távozott vele együtt. Utána akartam menni, a nevén szólítani, de saját testem rabjává váltam, míg el nem tűnt a sűrű vízfüggönyben. Ekkor tört fel belőlem a pánik, a csalódottság, és a szomorúság egyaránt. Levegőért kapkodtam, miközben testem küzdött a hideggel, sosem éreztem még ilyenfajta fájdalmat.. Ahogy sosem éreztem magam ennyire szánalmasnak és naivnak sem. Hogy hihettem egy percig is, hogy majd lesz valami közöttünk? Hogy ő más mint a többi.. Más is volt, aztán történt valami, amire a mai napig nem találtam ésszerű választ. Vagy csak rossz helyen kerestem..? Talán ahelyett, hogy azon gondolkodtam "miért", inkább magamban kellett volna keresnem a hibát. Hiszen mindig ugyan az a forgatókönyv. Én megkedvelem, elhiszem, hogy ő is ugyanígy érez, majd bumm. Jön a pofára esés, és szépen csendben egyik napról a másikra már el is tűnt az életemből. Mi a baj velem? Nekem miért nem sikerülhet csak egyetlen egyszer? Túl nagy kérés, igaz..? Pedig én is csupán arra vágyom amire mindenki, hogy elég legyek valakinek, hogy valaki azért szeressen aki vagyok.. Vagy hogy egyáltalán szeressen. Én szeretnék lenni reggel az első, és este az utolsó gondolata. Mert nekem az vagy.. Még így is. Butaság tudom.. De mit tudsz tenni ellene? Nem mondhatod meg az elmédnek, hogy kire gondoljon, és kire nem, ahogy a szívednek se, hogy kit szeressen. Túl sok a kérdőjel, nem látom az út végét, és te sem segítesz, hogy könnyebb legyen. 

Emlékszem mindenre, minden pillanatra, mikor mosolyt csaltál az arcomra. Mikor kézen ragadtál, és az utcán táncoltunk, mert bezárt a hely ahova menni szerettünk volna. Vagy mikor rám jött a roham és te ott voltál és próbáltál megnyugtatni, még ha nem is értetted mi történik. Azt mondtad minden rendben lesz.. Elég volt, hogy rám mosolyogtál és máris jobb lett a napom tőle. Emlékszel mikor azt mondtad úgy is találkozunk még, majd elhívtalak kávézni és te nem jöttél? Összetörtem, hiszen miattad volt az egész, téged még sem érdekelt. Érdekelt egyáltalán valaha? Mert minél jobban próbálok értelmet adni az egésznek, annál inkább úgy érzem; neked csak egy voltam a sok közül és semmi sem volt valós.