..

'Szóval hogyan is tovább?' Kérdezhetnéd, de nem vagy itt, pedig már órák teltek el. Vártunk.. Vártalak. Azt hittem ezúttal talán történni fog valami. Nem gondoltam nagy dologra, nem éltem bele magam semmibe, de mégis bíztam benne.. Vagyis inkább benned. Te pedig cserben hagytál. Bárcsak azt mondhatnám, hogy először, na nem mintha nem fájna kevésbé, de hazudnék. Egyesek szerint megijedtél, más pedig azt állította te csak ilyen vagy. Valóban ilyen lennél? Akinek nem lehet adni a szavára? Aki csak hamis ábrándokba kerget, majd elszáll, mint hajnalban köd és nem hagy maga után semmit sem. Nem ilyennek ismertelek meg, bár lehet hogy sosem ismertelek igazán. Sőt.. Mégis valahogy képes voltál belemászni a fejembe, képes voltál arra, amire már nagyon régen nem volt példa. Első pillanattól fogva megfogott benned valami, belenéztem szemeidbe és hirtelen egy másik univerzumba csöppentem. Ha a közelembe voltál nem tudtam értelmes választ adni, sőt alig tudtam megszólalni. Bármennyire is próbálkoztam úgy éreztem minden hiába, neked csak egy vagyok a sok közül, csak egy munkatárs. Aztán történt valami.. A vodka vagy sör volt a hibás? Az az este után mintha másképp néztél volna rám, valami megváltozott közöttünk. Vagy ezt is csak én gondoltam így? Ahogy teltek a napok egyre jobban össze voltam zavarodva, olyan lépéseket tettünk egymás felé, amit nem tudtam hova tenni, közben pedig azt kívántam bárcsak ez lenne a kezdete valaminek. Az idő túl gyorsan haladt én pedig féltem. Féltem attól, hogy már csak napok kérdése és vége az egésznek, minden feledésbe merül, és mindent magam mögött kell hagynom. Végül elérkeztünk az utolsó estéhez, és te csak elsétáltál. Köszönés nélkül hagytál hátra, nekem pedig a szívem szakadt meg. Azt írtad úgy is találkozunk még, így is lett.. Egy hét múlva felmentem miattatok, de újra csalódnom kellett. Rám se akartál nézni mikor találkoztunk, majd este már ki se jöttél velünk. Darabokra törtem legbelül, nem mutattam, de így volt. Sírni tudtam volna míg végleg elhagyja a súly mellkasomat, de nem tettem. Mosolyogva csináltam végig az estét, és mosolyogva indultam kávézni másnap. Egy utolsó apró kis reménysugárral, hogy te is ott leszel, de nem voltál. Újra összetörtem. Hiába beszéltek körülöttem,hiába voltam társaságban, semmit nem érzékeltem a külvilágból. Szörnyen csalódottnak éreztem magam. Aztán persze megjelentél, de miért is? Csak jobban a földbe tiportál, nem kellett hozzá megszólalnod, elég volt hozzá a gyors elköszönésed.. Fogalmad sincs mennyire szánalmasnak éreztem magam, hogy is hihettem, hogy majd más lesz. Végül is csak két hónapról van szó és te úgy viselkedtél, mintha aznap találkoztunk volna először. De neked így volt okés, ugye? Vajon tényleg mindenkivel ilyen vagy, vagy csak engem ért a megtiszteltetés? Nem tudom elhinni, egész idő alatt azt hajtogattad, hogy te más vagy, mint amilyennek hiszünk, vagy látszol, mégis most sikerült az ellenkezőjét bizonyítani röpke tizennégy óra alatt. Azt tanácsolták engedjelek el, mondjak le rólad. Ez lenne a legjobb döntés rám nézve, de mégis.. Túlgondoltam az egészet ez minden, talán így van, talán nem. Egy valamit tudok, a történelem ismét nem hazudtolta meg magát, és újra megtörtént...