2017.09.30.

Mostanában nem vagyok önmagam. Kezd ez az egész felülkerekedni rajtam, kicsúszott a kezemből az a csöppnyi irányítás is, ami volt. Félek, hogy teljesen kifordulok magamból és olyat teszek, amit nagyon megbánok. Az esték és az éjszakák a legrosszabbak. Ahogy sötétedik odakint, úgy törnek fel a gondolatok, amiket egész nap próbáltam valahogy a felszín alatt tartani. Nincs mit tenni, az egyedüllét és az este nem éppen a legjobb párosítás, főleg akkor, ha túl sok minden motoszkál a fejünkben. Napközbe könnyebb. Emberek között nincs idő ezeken a dolgokon gondolkodni, ha van ami leköt, nem kezdünk el agyalni, sőt még csak az eszünkbe se jut, de amint belépünk a magány világába, minden egyszerre zúdul ránk. Emlékek.. Kérdések.. Gondolatok.. Miértek. Az a bizonyos kés, ami szívet tartja fogságba ébredezni kezd, a mellkasunk összeszűkül a lehető legapróbbra, épp hogy egy kis levegő képes átpréselni magát.. És a szemek? A szemek lehetetlenné teszik a látást, mintha az eső folyna végig az arcon, olyan természetesen hullanak a könnycseppek.
Egyre rosszabb..
Azt hittem jót fog tenni, ha távol leszek mindentől, ha elszakadok a megszokottól.. Tévedtem. Egy ideig sikerült jobb állapotba kerülnöm, sikerült felülemelkednem a problémámon, aztán a történet fordulatot vett, vagy inkább kitörölte a gondtalan napokat és felváltotta a régi szenvedésre. Mondhatni ugyanaz a forgatókönyv, csak ezúttal még élesebb az a kés, és még fájóbb a seb. Minél jobban próbálkozok, annál messzebb kerülök a megkönnyebbüléshez. A gond ott kezdődik, amikor napközben is folyamatosan rád jönnek a rohamok és te semmit sem tudsz tenni ellenük.. Mert nem úgy van az, hogy csak egy.. Lassan minden órában rám tör az egész, felfokozottabban, mint eddig. Mit lehet tenni? Lenyelni a könnyeket, mély levegőt venni és kitartani míg vége nem lesz. Vajon valaha vége lesz..? De nem adom fel, küzdök amíg csak kell, még ha sokszor reménytelennek tűnik egy-egy szürke hétköznap is. Elvégre minden nap egy új lehetőség.