allergic to stupid ppl

Az év utolsó napja, azaz a "ki mennyire lesz részeg és mire fog emlékezni" estéje. Ha össze kellene foglalnom az elmúlt 12 hónapot, nos besorolnám a legrosszabb évek közé, amiből akad bőven.. Persze történtek velem jó dolgok is, de ahogy az lenni szokott a rossz dolgok felülmúlják ezeket. De akkor kezdjünk is bele a kis összefoglalóba. Tizennyolc évesen vágtam bele a 2015-ös évbe, eléggé elázva, hogy őszinte legyek. Ez nem is olyan rossz, ugye? Bár gondolom az emberek 90%-a így indítja az új évet, részegen.. A szerencsések valamelyik szórakozóhelyen, vagy buliban, a kevésbé azok pedig az egyik árokban fekve. Aztán jött az első igazán nagy megmérettetés az életemben; az érettségi . Amúgy is voltak/vannak gondjaim, de ez még rátett egy lapáttal a lelki terhelésemre, aztán a szóbelihez közeledve már nem törődtem vele, csak végigcsináltam minden izgulás és gyötrődés nélkül. A szalagavatóról inkább ne is beszéljünk, életem egyik legrosszabb estéje volt, és itt le is zárnám a té

Amint kiderül, hogy van egy ikertestvérem, a levegő mintha egy pillanatra megfagyna körülöttem, a velem szemben levő ember pupillái pedig a háromszorosára nőnek, majd jön a már megszokott, kihagyhatatlan kérdés. "Van egy ikertestvéred?! És milyen?" Majd az arca hirtelen olyanná válik, mint egy kisgyereké, aki épp kinyitja a karácsonyi ajándékát. De hogy milyen is, ha van egy "hasonmásod"? Megpróbálom elmagyarázni. Előnyei és hátrányai is vannak az egésznek, természetesen. Aki nem egyke, az nagyon jól tudja mivel jár, ha van egy testvére, de kicsit másabb, ha nem szimpla testvéred van. Annyi rutin kérdéssel találkoztunk a tesómmal az elmúlt években, hogy szinte már bevésődött a válasz, és robotszerűen vágjuk rá a kérdésekre. Néha unalmas persze, hiszen az emberek úgy tudnak ránk nézni, mint ha másik bolygóról jöttünk volna, pedig erről szó sincs. A jó abban, hogy van egy ikertestvérem, hogy velem egy idős, így nincs az hogy túl fiatal, vagy túl idős hozzám, pon

Az, hogy egyetemre járhatok, számomra az eddigi legjobb dolog az életemben.(Így belegondolva, kissé siralmas, nem?) Új közeg.. Új emberek. Hogy mitől más? Itt az embert már felnőttként kezelik, nincs lenézés, kivételezés és kioktatás. Hallgatónak lenni jobb, mint ülni a gimnáziumban és élni a folytonos mindennapokat, 12 évig ugyan azokkal a tantárgyakkal.. Elég durva, ha belegondolunk, 12 kemény évig ugyan azokat tanuljuk a semmiért, hiszen a 98%-át soha többet nem kell majd használnunk.    Megváltoztam. De szerintem nem a rossz irányba, sőt.. Új ismerősökre tettem szert, és azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert pár hónap alatt nem mondanám barátoknak, inkább csak ismerősök, szaktársak, de majd ez is ki fog alakulni(remélhetőleg). A lényeg, hogy szerintem mindenkinek kell a közegváltozás, mert tényleg pozitívan hat az ember személyiségére, és lelki állapotára. Meggyötörten léptem ki a gimnáziumból, alig vártam, hogy vége legyen a 4 éven keresztül tartó szenvedésnek, lelkileg kimerül

A legtöbben biztos ismerik az érzést, amikor jó lenne eltűnni.. Vagy meghalni. Amikor úgy érezzük már semmi, vagy inkább semmi sem tart itt, amit mások életnek neveznek.. Nos, az én részemről lassan ez mindennapos lesz. A feleslegesség érzése, hogy simán pótolható az ember, és csak akkor van ránk szükség, ha kell valami, különben akár meg is szűnhetnénk létezni. A nagy részét magamnak köszönhetem, viszont, van, amikor szimplán csak szó nélkül lépnek ki az életemből. Miért? Annyiszor feltettem már, és felteszem folyamatosan magamnak ezt a kérdést, de sosem kapok választ. Sosem jövök rá mit tettem az adott illetővel, aki szépen bezárja maga mögött az ajtót, és a kulcsot elhajítja jó messzire. Csak egyszer szeretnék tényleg, igazán fontos lenni valakinek, aki azért szeret aki vagyok, és aki nem dob el, mint valami koszos rongyot miután rám unt. Olyan nagy kérés ez? A feltétel nélküli szeretet? Mi történt az emberekkel? Mi történt velem? Mikor lettem ennyire elcseszett? Bár ezt a kérdés

November! Egyre közelebb a télhez, ami végre az én évszakom, és nem csak mert így el lehet rejteni mindent, amit nem akarunk, hogy a körülöttünk levők észrevegyenek. Igen.. Szóval november! Alig várom a havat, és a félévi vizsgákat.. Ja, nem, inkább csak a havat és a hideg levegőt. Imádom! De addig, míg erre várok élem tovább a kis siralmas életemet, ami nem áll ki másból, mint sírásból, néhány nap egyetemből és alvásból.. Bár már lassan inkább zombinak érzem magam, mert megint rosszul alszok, szóval teljesen mindegy. Ohh, igen negatív személy vagyok, aki a saját kis társaságában szereti elhitetni a naiv emberkékkel, hogy igazából boldog vagyok és minden nagyszerű. Persze elhiszik. Elég rossz arra kelni, hogy az a személy, aki segített kilábalni ebből a sz*rságból (bocsi), az hirtelen eldob, mert "túl sok dolga van", a másik ilyen pedig csak szimplán kilép az életemből. Sajnálom, hogy eddig raboltam az időt, és köszönöm az újabb fájdalmat. Arról nem is beszélve, hogy m

Amikor már a sokadik ember lép ki az életünkből, nem árt feltenni a kérdést.. Mi a baj velünk? Miért van az, hogy ha valaki mellett úgy érzed boldog vagy, örülsz a társaságának és tényleg elfelejtesz minden rosszat, ami eddig végigkísért egy idő után elmúlik. Eltávolodtok egymástól, majd puff.. A kapcsolat megszakadt és te megint egyedül vagy millió teherrel és érzéssel. Jön a sok kérdés, hogy őt megint mivel taszítottad el magadtól, mit tettél ami elhagyásra késztette.. Csak egy állandó személy lenne az életemben. Olyan nagy kérés ez? Hogy valaki, csak egyetlen egy ember maradjon néhány hónapnál tovább, mert már tényleg nem bírom. Mindenki elhagy, de ami a legrosszabb az egészben, hogy szó nélkül teszik. Magyarázat, vagy köszönés nélkül, így kérdések közepette fekszem és kelek minden nap. Azon tűnődve, hogy az adott személy épp miért hagyott magamra? Mit tettem ellene? Válasz azonban sosem jön. Itt az ideje, hogy rájöjjek a társaság nem nekem való, mert nem számít kivel milyen jó

Mondjuk úgy, hogy az életemben elkezdődött egy új fejezet, aminek a vége remélem ezúttal happy end lesz. De honnan is indultam?  A sport iránti lehetetlent nem ismerő imádatom már kis korom óta velem van. Tulajdonképpen a focin nőttem fel, minden vasárnap ott voltam a helyi meccseken, már egész kicsiként, szerintem ennek köszönhető az egész. Általánosban négy évig kéziztem, majd gimiben két évig kosaraztam és futottam hobbi szinten, mára azonban maradt a tévé előtt ücsörgés. A lényeg az, hogy ez az egész hozzá tartozik a kis csomagomhoz, de mindegy is.  A gimnázium (ahogy azt mondani szokták) tett tönkre mindent, legalább is a legtöbb értelemben. Mert ha a jó oldalát nézzük, az érettségi által azon a szakon vagyok az egyetemen, ami segít egy lépéssel közelebb kerülni az álmomhoz. Ez nem olyan rossz, ugye? Ugyanakkor teljesen megváltoztatott. Befordultam a világ elől, a barátaim elől. Teljesen idegenné váltam, nem csak számukra, saját magamnak is. Szenvedtem ezalatt a négy év alatt