allergic to stupid ppl

Egy újabb év telt el. Egy újabb örökkévalóságnak tűnő szenvedés. Nem hittem volna, hogy képes vagyok rá, de túléltem. Szörnyen nehéz összefoglalni az egészet. Annyi érzelem, annyi élmény, azt se tudom hol kezdjem, mit írjak le, és mi az, amit szívem szerint kihagynék az évi összegzésből, de akkor nézzük is meg mit tartalmazott ez a tizenkét hónap számomra.  Az első szilveszterem, amit nem az itthoni barátaimmal töltöttem. Pécsen köszöntöttem az újévet számomra kedves, és nagyon fontos emberek között, bár ahogy az az este indult.. Koliban alapoztunk,  majd ismerősöknél folytattuk utunkat, végül a hátralevő időt egy szórakozóhelyen töltöttük. Én az első buszommal mentem haza, és egy jó félnapos alvás várt rám. Nem mondom, hogy a legjobb estém volt, de azért volt már rosszabb is.   Az új év beköszöntével februárban megkezdődött a várva várt négy hónapos gyakorlat a PSN-nél. Hihetetlen hónapokat tudhatok magam mögött, míg ott voltam. Annyi minden kavarog bennem az egésszel kapcsolatba

Elviselhetetlen. Egyszerűen minden elviselhetetlen. Nem akarom ezt tovább.. Nem tudom ezt tovább csinálni.. Képtelen vagyok rá. Minden nap ugyanazzal ébredek és fekszem; egyedül vagyok. Senki nem ért meg és soha nem is fogja igazán, mert ők nem tudják milyen. Nem tudják milyen amikor a legboldogabb pillanatodban rád jön egy érzés, és a világ összeomlik körülötted, a torkod kiszárad, szemeidet könnyek perzselik. Nem tudják milyen, amikor a mellkasodra olyan súly nehezedik, hogy azt hiszed összeroppan, és soha többet nem kapsz levegőt. Amikor azt hiszed végre itt a megváltás, és vége a szenvedésnek, de ehelyett csak egy újabb rohamszerűséged volt, amit minden alkalommal túlélsz, de ami ezután jön talán még nehezebb. El kell viselned a körülötted levők szánalommal teli tekintetét, és legyűrnöd az érzést, hogy mennyire elbaszott is vagy legbelül . Hiába vannak körülötted, ha mindig kívülállónak érzed magad, hiába kapod a dicséretekét, ha mégis egyedül töltöd a napokat és hiába mondják, ho

Egy ideje már gondolkozok azon, mit is írhatnék ide, hogy kitöltsem az ürességet, de nem igazán jutottam előrébb még most sem, miközben írom ezeket a szavakat. Mesélhetnék arról mennyire szerencsétlen vagyok az elmúlt hónapokban, vagy akár arról, hogy távolodik el minden, és mindenki. Melyik lenne jobb? Mind a kettő elég szánalmas, de elvégre ez az én életem.   Tehetetlennek érzem magam. Ha jön egy lehetőség, fénysebességgel száll tovább, esélyem sincs lecsapni rá. Kudarc, kudarc után. Mégsem adtam fel, valami van bennem, ami kitart. De minek is..?  Sokszor eltűnődöm azon mit is csinálok, mi a szerepem az életben. Olykor van egy apró lángocska, ami reménysugárként szolgál, máskor magam sem tudom és ez megijeszt. Követni szerettem volna az álmomat, lépni, tenni érte, de nem sikerült és most majdnem egy év vár rám, hogy újra megpróbálhassam. Nem akartam maradni, mert minél több időt töltök ezen a helyen, annál fakóbbá válnak a célok, annál elérhetetlenebbnek tűnnek. Persze nem hagyom

Fél lépést előre, majd hármat hátra.. Nagyjából így jellemezném az elmúlt hónapot. Mikor azt hittem végre sikerülni fog, és a dolgok úgy alakulnak, ahogy azt szeretném, és ahogy annak lennie kell, az élet úgy döntött, hogy olyan akadályt állít elém, ami visszaküld a "start mezőre". Nem adtam fel, újból megpróbáltam és olyan közel jutottam a célhoz, hogy szinte csak egy hajszál választott el a boldogságtól, az álmomtól. Aztán jött Mr. Élet, újból belém rúgott, így nemhogy kezdhetek előröl mindent, de másik megoldást kell keresnem, ki kell tolnom a dátumot és így kerültem újból több száz lépésre az egésztől. Magabiztos voltam még a legrosszabb helyzetben is, talán egy-egy gyenge pillanattal, de nem tántorodtam el a célomtól, most viszont elkeseredtem és csalódott vagyok. Miért pont én vagyok az, akinek nem akar összejönni? Csak egy kis szerencsét, egy pici boldogságot szerettem volna, és valóra váltani azt, amit a gyerekkori énem naivan a fejébe vett. Még attól a személytől

Mostanában nem vagyok önmagam. Kezd ez az egész felülkerekedni rajtam, kicsúszott a kezemből az a csöppnyi irányítás is, ami volt. Félek, hogy teljesen kifordulok magamból és olyat teszek, amit nagyon megbánok. Az esték és az éjszakák a legrosszabbak. Ahogy sötétedik odakint, úgy törnek fel a gondolatok, amiket egész nap próbáltam valahogy a felszín alatt tartani. Nincs mit tenni, az egyedüllét és az este nem éppen a legjobb párosítás, főleg akkor, ha túl sok minden motoszkál a fejünkben. Napközbe könnyebb. Emberek között nincs idő ezeken a dolgokon gondolkodni, ha van ami leköt, nem kezdünk el agyalni, sőt még csak az eszünkbe se jut, de amint belépünk a magány világába, minden egyszerre zúdul ránk. Emlékek.. Kérdések.. Gondolatok.. Miértek. Az a bizonyos kés, ami szívet tartja fogságba ébredezni kezd, a mellkasunk összeszűkül a lehető legapróbbra, épp hogy egy kis levegő képes átpréselni magát.. És a szemek? A szemek lehetetlenné teszik a látást, mintha az eső folyna végig az arcon,

Miért nem adod fel, amikor az lenne az egyszerűbb megoldás? Mikor mindenki azt mondja; felesleges küzdened . Hiába érzed elvesztettnek a csatát, valami azt súgja mélyen legbelül, hogy küzdened kell tovább, ki tudja mi vár rád a végén.. Elvégre neked is van beleszólásod a végjátékba, nem kell, hogy egyoldalú legyen az egész, még ha már semmi reményt. vagy semmi esélyt sem látsz, ami feléd billentené azt a bizonyos láthatatlan mérleget. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy ha rettegsz lépni, ha félsz tőle, akkor meg kell tenned, mert te is tudod, hogy az a helyes.. Azt kell tenned, és nem csak azért, hogy legyőzd a félelmedet, hanem azért, mert ha megteszed már előnyt szereztél, és bátorságot. Honnan tudod, hogy nem ez az apró lépés a kezdete mindennek? A boldogságodnak. Megfosztanád magadtól ezt az érzést? Sosem tudhatod mi fog történni, gondolj a legrosszabbra ha kell, de számíts a legjobbra is egyben. Lehet épp egy apró tett, amitől rettegsz fog elindítani a boldogságod útján, ha pedi

Csak néztem ahogy kisétált az életemből, vissza se nézett, csupán haladt egyenesen előre egy olyan jövő felé, amibe számomra nincs; és talán soha nem is volt hely. Az idő mintha megállt volna körülöttem, hirtelen minden lefagyott. Talán a szívem is egy pillanatra kihagyott, a levegő túl nehéznek tűnt, szemeimet hamar könnyek lepték el. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam egy apró mozdulatot is tenni, úgy éreztem egy részem távozott vele együtt. Utána akartam menni, a nevén szólítani, de saját testem rabjává váltam, míg el nem tűnt a sűrű vízfüggönyben. Ekkor tört fel belőlem a pánik, a csalódottság, és a szomorúság egyaránt. Levegőért kapkodtam, miközben testem küzdött a hideggel, sosem éreztem még ilyenfajta fájdalmat.. Ahogy sosem éreztem magam ennyire szánalmasnak és naivnak sem. Hogy hihettem egy percig is, hogy majd lesz valami közöttünk? Hogy ő más mint a többi.. Más is volt, aztán történt valami, amire a mai napig nem találtam ésszerű választ. Vagy csak rossz helyen ke

Érezted már valaha, hogy minél jobban szeretnél valamit, annál messzebbre taszítod, csupán a puszta gondolattal? Pedig elvileg képesek vagyunk bevonzani egyes dolgokat, csak nagyon erősen kell rákoncentrálni. Nem hittem benne, amíg néhányszor be nem vált, azonban most úgy érzem inkább ártok a "fókuszálással", mint előresegíteném a dolgokat. Konkretizálhatnék, de mi értelme lenne? Nem fogok előrébb kerülni, sőt a mókuskereket sem fogom elhagyni, mert jelenleg abban érzem magam, vagy nevezzük ördögi körforgásnak, ha nagy hangsúlyt fektetünk az egészre. Elkövetem mindig ugyan azt a hibát, csak más-más személlyel, azonban a jelenlegi helyzet mégis valamiben más. Tudom milyen. Csak szimplán nem akarom elfogadni, mert azt is tudom milyen volt. Egy embernek lehet sok arca, sőt, kinek ne lenne..? De hogy ekkora legyen az eltérés..? Igen. Hiszen velem is ez van, csakhogy ez megint más téma. Tekints rám úgy mint egy barátra, az is milliószor jobb lenne, mintha szimplán csak átnéznél

'Szóval hogyan is tovább?' Kérdezhetnéd, de nem vagy itt, pedig már órák teltek el. Vártunk.. Vártalak. Azt hittem ezúttal talán történni fog valami. Nem gondoltam nagy dologra, nem éltem bele magam semmibe, de mégis bíztam benne.. Vagyis inkább benned. Te pedig cserben hagytál. Bárcsak azt mondhatnám, hogy először, na nem mintha nem fájna kevésbé, de hazudnék. Egyesek szerint megijedtél, más pedig azt állította te csak ilyen vagy. Valóban ilyen lennél? Akinek nem lehet adni a szavára? Aki csak hamis ábrándokba kerget, majd elszáll, mint hajnalban köd és nem hagy maga után semmit sem. Nem ilyennek ismertelek meg, bár lehet hogy sosem ismertelek igazán. Sőt.. Mégis valahogy képes voltál belemászni a fejembe, képes voltál arra, amire már nagyon régen nem volt példa. Első pillanattól fogva megfogott benned valami, belenéztem szemeidbe és hirtelen egy másik univerzumba csöppentem. Ha a közelembe voltál nem tudtam értelmes választ adni, sőt alig tudtam megszólalni. Bármennyire is p

Még csak el sem köszöntél.. Annyi időt töltöttünk együtt, és még csak egy "viszlát"-ot, sem kaptam, persze azzal magyaráztad, hogy még úgy is találkoztunk, de kérlek.. Annyiszor hallottam ezt már, és annyiszor lett így vége mindennek. Sosem találkoztunk többet.. Sosem beszéltünk többet. Életemben először olyat éreztem, amit még ezelőtt soha, persze csalódás lett a vége. Én értelmeztem mindent félre? Én voltam az ostoba?  Volt köztünk valami megmagyarázhatatlan.. A lopott pillantások, az apró érintések.. Mikor csak egy apró lélegzetnyi hely volt közöttünk, és mégsem érinthettelek meg, mégsem tehettem semmit, felnéztem rád, legszívesebben megcsókoltalak volna,  szívem ki akart ugrani helyéről, hirtelen olyan gyorsan vert, majd te csak elsétáltál.. Vagy mikor szimplán rám mosolyogtál, és feldobtad vele napomat. Sosem kérdezted miért maradtam fent veled aznap éjjel mikor jöttünk haza. Aggódtam, de nem magam vagy a többiek miatt.. Miattad, mégsem szóltam egy szót se, pedig

Néha olyan reménytelennek tűnik minden.. Mikor beszélgetnél valakivel, hogy eltereld a figyelmed, aztán rájössz, hogy ez a valaki ugyanúgy itt hagyott téged, mint mindenki más.. Nehezen engedem magamhoz közel az embereket, a bizalom nálam nagy szó és igencsak ki kell érdemelni. Ha viszont valakit a szívemhez közel engedek, őt meg is becsülöm.. A probléma az, hogy ez általában fordítva nem igaz. Nem olyan régen, épp erről beszéltem valakinek, aki megígérte, hogy ő nem lesz olyan, mint a többiek.. Egy idő után magam is rájöttem, hogy nem csak úgy mondta, tényleg komolyan gondolta. Aztán ahogy az lenni szokott bekövetkezett az, amit tudhattam volna, bár ezúttal legalább kaptam egy "búcsúüzenetet", és így tartunk most ott, hogy a kis időből lassan fél év lesz, és még mindig semmi hír róla. Pedig ha valakivel, most vele szívesen beszélgetnék, mert legalább megértett.. Kezdem úgy érezni nem az emberekkel van a hiba, hanem velem. Tudom.. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok könnyű

Szólnál.. De nem hallanák. Talán hallanák.. De nem értenék. Elmondanád.. De nem mered.  Ezért csak írsz.. Mert nincs más módja, hogy kiadd magadból mielőtt teljesen beszippant a sűrű, fekete füst és elvesztenéd az eszed. Mielőtt olyat tennél, amit meg is bánnál. Megbánnád ? Hiszen annyiszor előfordult már, mégsem éreztél bűntudatot. Mit teszel ha minden darabokra hull körülötted? Mit teszel ha a jól bevált tapasz megadja magát és újra vérezni kezdesz legbelül? Mit teszel ha legszívesebben már csak feladnád.. Téged mi tart itt? Hogy vagy képes az emberek szemébe nézni minden nap és elhitetni velük; jól vagy. Hogy vagy képes leülni egy asztalhoz a szeretteiddel és hazudni nekik. Hogy vagy képes minden nap tökéletesíteni a maszkot, amit hordasz? Vicces.. Akik talán a legközelebb állnak hozzád, tegyük fel ismernek, képtelenek átlátni a szánalmas álcádon, de akad néhány olyan idegen, akinek elég csupán néhány perc melletted és tudják ki is vagy valójában, átlátnak rajtad.

Nem is olyan rég volt alkalmam látni a kedvenc vízilabdásaimat. Hihetetlen érzés volt Szivós Marcitól alig pár méterre lenni, látni ahogy korát meghazudtolva játszik, majd ha ez nem lenne elég Decker Attilával is találkoztam, sőt.. A sajtós bérletünknek köszönhetően ott lehetünk a meccsek utáni rövidke sajtótájékoztatót, ahogy azt már említettem. Nem kértem semmit, a meccs után, csakhogy valamelyikük legyen ott.. És ott volt Attila. Nem akartam elhinni, sőt még most sem tudom elhinni. Annyira csodálatos egy személy, a humora, a kedvessége, felemelő érzés volt vele egy helységben tartózkodni, és hallgatni ahogy tisztelettel beszél ellenfeleiről és a városról, ahol játszottak. Igazi sportember, és szörnyen hálás vagyok, hogy ennek szemtanúja lehettem, valamint hogy láthattam őket élőben is játszani. Furcsa, hiszen már egész kiskorom óta követem a vízilabdát, az összes válogatott meccs alatt a tévé képernyőjére tapadok minden egyes alkalommal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer o

Megint eljutottam oda, hogy legszívesebben feladnám, lelkileg teljesen kivagyok, DE ez nem egy ilyen bejegyzés lesz most, ugyanis szépen lassan minden értelmet nyer az életemben.. Először a 20 év alatt. Egy újabb lépéssel közelebb kerültem az álmomhoz, és minden egyes alkalommal már hihetőbbnek, valódinak látszik. Nem is olyan régen, pontosan tegnap újságírónak lettünk megszólítva, ami valljuk be nem rossz érzés.. Sőt, felemelő, még ha ez nincs is így, viszont hamarosan már így lesz..   Véget ért januárban az elméleti képzés kommédián, és lassan egy hónapja már zajlik a gyakorlat. A legjobb, legédesebb szaktársammal egy helyen vagyunk. Tipp? Sport, igen. Megírtuk életünk első cikkét, különféle meccsekre, edzésekre járunk, interjúkat, fényképeket, videókat készítünk. A munkaidőnk elég rugalmas, de ha megyünk valahova az valami elképesztő. A héten 7-9 éveseknél voltunk kézi edzésen, annyira pozitív élmény volt beszélni a srácokkal, és annyira feldobott az egész. Jövő héten jégkorong e

"Ismerlek" Annyiszor hallottam már az emberektől körülöttem, valahogy mindig keserű mosolyt váltott ki belőlem, s egyben sírtam és jót nevettem magamban, míg a velem szemben álló személy azt hitte tényleg így is van. Nem ismernek. Senki sem ismer. Az egész életem egy nagy hazugság néhány éve. Hazudok a családomnak, a barátaimnak, az ismerőseimnek, de ami a legszomorúbb az egészben, hogy hazudok  saját magamnak minden egyes nap. Ránézek a képeimre és egy boldog, élettel teli lány vigyorog vissza rám.. Én vagyok és mégsem. Elhitetem a világgal, még saját magammal is, hogy igenis boldog vagyok, pedig legbelül apró darabokra törtem szét. Egy idegen néz vissza rám a képekről, ahogy a tükörből is. Ahogy telik az idő, a hazugságom a világ felé csak még nagyobb lesz. Félek az emberek szemébe nézni, félek, hogy egyszer meglátják azt, aki igazából vagyok. A lány, aki alig tudja egyben tartani a kis világát, aki fél, hogy a nyílt utcán jön rá az izé és bármelyik pillanatban könnyek t