allergic to stupid ppl

A legtöbben biztos ismerik az érzést, amikor jó lenne eltűnni.. Vagy meghalni. Amikor úgy érezzük már semmi, vagy inkább semmi sem tart itt, amit mások életnek neveznek.. Nos, az én részemről lassan ez mindennapos lesz. A feleslegesség érzése, hogy simán pótolható az ember, és csak akkor van ránk szükség, ha kell valami, különben akár meg is szűnhetnénk létezni. A nagy részét magamnak köszönhetem, viszont, van, amikor szimplán csak szó nélkül lépnek ki az életemből. Miért? Annyiszor feltettem már, és felteszem folyamatosan magamnak ezt a kérdést, de sosem kapok választ. Sosem jövök rá mit tettem az adott illetővel, aki szépen bezárja maga mögött az ajtót, és a kulcsot elhajítja jó messzire. Csak egyszer szeretnék tényleg, igazán fontos lenni valakinek, aki azért szeret aki vagyok, és aki nem dob el, mint valami koszos rongyot miután rám unt. Olyan nagy kérés ez? A feltétel nélküli szeretet? Mi történt az emberekkel? Mi történt velem? Mikor lettem ennyire elcseszett? Bár ezt a kérdés

November! Egyre közelebb a télhez, ami végre az én évszakom, és nem csak mert így el lehet rejteni mindent, amit nem akarunk, hogy a körülöttünk levők észrevegyenek. Igen.. Szóval november! Alig várom a havat, és a félévi vizsgákat.. Ja, nem, inkább csak a havat és a hideg levegőt. Imádom! De addig, míg erre várok élem tovább a kis siralmas életemet, ami nem áll ki másból, mint sírásból, néhány nap egyetemből és alvásból.. Bár már lassan inkább zombinak érzem magam, mert megint rosszul alszok, szóval teljesen mindegy. Ohh, igen negatív személy vagyok, aki a saját kis társaságában szereti elhitetni a naiv emberkékkel, hogy igazából boldog vagyok és minden nagyszerű. Persze elhiszik. Elég rossz arra kelni, hogy az a személy, aki segített kilábalni ebből a sz*rságból (bocsi), az hirtelen eldob, mert "túl sok dolga van", a másik ilyen pedig csak szimplán kilép az életemből. Sajnálom, hogy eddig raboltam az időt, és köszönöm az újabb fájdalmat. Arról nem is beszélve, hogy m