allergic to stupid ppl

Amikor már a sokadik ember lép ki az életünkből, nem árt feltenni a kérdést.. Mi a baj velünk? Miért van az, hogy ha valaki mellett úgy érzed boldog vagy, örülsz a társaságának és tényleg elfelejtesz minden rosszat, ami eddig végigkísért egy idő után elmúlik. Eltávolodtok egymástól, majd puff.. A kapcsolat megszakadt és te megint egyedül vagy millió teherrel és érzéssel. Jön a sok kérdés, hogy őt megint mivel taszítottad el magadtól, mit tettél ami elhagyásra késztette.. Csak egy állandó személy lenne az életemben. Olyan nagy kérés ez? Hogy valaki, csak egyetlen egy ember maradjon néhány hónapnál tovább, mert már tényleg nem bírom. Mindenki elhagy, de ami a legrosszabb az egészben, hogy szó nélkül teszik. Magyarázat, vagy köszönés nélkül, így kérdések közepette fekszem és kelek minden nap. Azon tűnődve, hogy az adott személy épp miért hagyott magamra? Mit tettem ellene? Válasz azonban sosem jön. Itt az ideje, hogy rájöjjek a társaság nem nekem való, mert nem számít kivel milyen jó

Mondjuk úgy, hogy az életemben elkezdődött egy új fejezet, aminek a vége remélem ezúttal happy end lesz. De honnan is indultam?  A sport iránti lehetetlent nem ismerő imádatom már kis korom óta velem van. Tulajdonképpen a focin nőttem fel, minden vasárnap ott voltam a helyi meccseken, már egész kicsiként, szerintem ennek köszönhető az egész. Általánosban négy évig kéziztem, majd gimiben két évig kosaraztam és futottam hobbi szinten, mára azonban maradt a tévé előtt ücsörgés. A lényeg az, hogy ez az egész hozzá tartozik a kis csomagomhoz, de mindegy is.  A gimnázium (ahogy azt mondani szokták) tett tönkre mindent, legalább is a legtöbb értelemben. Mert ha a jó oldalát nézzük, az érettségi által azon a szakon vagyok az egyetemen, ami segít egy lépéssel közelebb kerülni az álmomhoz. Ez nem olyan rossz, ugye? Ugyanakkor teljesen megváltoztatott. Befordultam a világ elől, a barátaim elől. Teljesen idegenné váltam, nem csak számukra, saját magamnak is. Szenvedtem ezalatt a négy év alatt