2016.07.18.
Azt hittem jobban vagyok, azt hittem kezdek kikászálódni ebből a véget nem érő szenvedésből, azt hittem az új környezet, az új emberek majd megváltják a kis világomat és helyre hozzák.. Vagy legalább is összeragasztják a millió apró szilánkot, ami maradt belőlem. Úgy látszik egy újabb csalódáshoz vezetett ez az út is. Minél több emberrel találkozok, annál magányosabbnak érzem magam. Ott vannak mellettem, körülöttem és egyben mégsem. Egyedül ülöm végig az órás buszokat, nem csipog a telefonom fél percenként, hogy üzenetet kaptam, nem beszélek senkivel órákon keresztül telefonon, vagy személyesen. Egymagam vagyok és bármennyire is szeretném őket a barátaimnak nevezni, nem ismernek, csupán idegen vagyok számukra, ahogy ők is nekem. Míg ők eljárnak együtt valahova én otthon sírok a sötét szobába egy agyonjátszott playlist-et hallgatva és azon töprengek hol rontottam el. Nem járok vásárolni, mert amint a tükörbe nézek könnyek fojtogatják torkomat, elkap az undor. Nem járok strandra mert a