allergic to stupid ppl

Mostanában nem vagyok önmagam. Kezd ez az egész felülkerekedni rajtam, kicsúszott a kezemből az a csöppnyi irányítás is, ami volt. Félek, hogy teljesen kifordulok magamból és olyat teszek, amit nagyon megbánok. Az esték és az éjszakák a legrosszabbak. Ahogy sötétedik odakint, úgy törnek fel a gondolatok, amiket egész nap próbáltam valahogy a felszín alatt tartani. Nincs mit tenni, az egyedüllét és az este nem éppen a legjobb párosítás, főleg akkor, ha túl sok minden motoszkál a fejünkben. Napközbe könnyebb. Emberek között nincs idő ezeken a dolgokon gondolkodni, ha van ami leköt, nem kezdünk el agyalni, sőt még csak az eszünkbe se jut, de amint belépünk a magány világába, minden egyszerre zúdul ránk. Emlékek.. Kérdések.. Gondolatok.. Miértek. Az a bizonyos kés, ami szívet tartja fogságba ébredezni kezd, a mellkasunk összeszűkül a lehető legapróbbra, épp hogy egy kis levegő képes átpréselni magát.. És a szemek? A szemek lehetetlenné teszik a látást, mintha az eső folyna végig az arcon,

Miért nem adod fel, amikor az lenne az egyszerűbb megoldás? Mikor mindenki azt mondja; felesleges küzdened . Hiába érzed elvesztettnek a csatát, valami azt súgja mélyen legbelül, hogy küzdened kell tovább, ki tudja mi vár rád a végén.. Elvégre neked is van beleszólásod a végjátékba, nem kell, hogy egyoldalú legyen az egész, még ha már semmi reményt. vagy semmi esélyt sem látsz, ami feléd billentené azt a bizonyos láthatatlan mérleget. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy ha rettegsz lépni, ha félsz tőle, akkor meg kell tenned, mert te is tudod, hogy az a helyes.. Azt kell tenned, és nem csak azért, hogy legyőzd a félelmedet, hanem azért, mert ha megteszed már előnyt szereztél, és bátorságot. Honnan tudod, hogy nem ez az apró lépés a kezdete mindennek? A boldogságodnak. Megfosztanád magadtól ezt az érzést? Sosem tudhatod mi fog történni, gondolj a legrosszabbra ha kell, de számíts a legjobbra is egyben. Lehet épp egy apró tett, amitől rettegsz fog elindítani a boldogságod útján, ha pedi

Csak néztem ahogy kisétált az életemből, vissza se nézett, csupán haladt egyenesen előre egy olyan jövő felé, amibe számomra nincs; és talán soha nem is volt hely. Az idő mintha megállt volna körülöttem, hirtelen minden lefagyott. Talán a szívem is egy pillanatra kihagyott, a levegő túl nehéznek tűnt, szemeimet hamar könnyek lepték el. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam egy apró mozdulatot is tenni, úgy éreztem egy részem távozott vele együtt. Utána akartam menni, a nevén szólítani, de saját testem rabjává váltam, míg el nem tűnt a sűrű vízfüggönyben. Ekkor tört fel belőlem a pánik, a csalódottság, és a szomorúság egyaránt. Levegőért kapkodtam, miközben testem küzdött a hideggel, sosem éreztem még ilyenfajta fájdalmat.. Ahogy sosem éreztem magam ennyire szánalmasnak és naivnak sem. Hogy hihettem egy percig is, hogy majd lesz valami közöttünk? Hogy ő más mint a többi.. Más is volt, aztán történt valami, amire a mai napig nem találtam ésszerű választ. Vagy csak rossz helyen ke

Érezted már valaha, hogy minél jobban szeretnél valamit, annál messzebbre taszítod, csupán a puszta gondolattal? Pedig elvileg képesek vagyunk bevonzani egyes dolgokat, csak nagyon erősen kell rákoncentrálni. Nem hittem benne, amíg néhányszor be nem vált, azonban most úgy érzem inkább ártok a "fókuszálással", mint előresegíteném a dolgokat. Konkretizálhatnék, de mi értelme lenne? Nem fogok előrébb kerülni, sőt a mókuskereket sem fogom elhagyni, mert jelenleg abban érzem magam, vagy nevezzük ördögi körforgásnak, ha nagy hangsúlyt fektetünk az egészre. Elkövetem mindig ugyan azt a hibát, csak más-más személlyel, azonban a jelenlegi helyzet mégis valamiben más. Tudom milyen. Csak szimplán nem akarom elfogadni, mert azt is tudom milyen volt. Egy embernek lehet sok arca, sőt, kinek ne lenne..? De hogy ekkora legyen az eltérés..? Igen. Hiszen velem is ez van, csakhogy ez megint más téma. Tekints rám úgy mint egy barátra, az is milliószor jobb lenne, mintha szimplán csak átnéznél

'Szóval hogyan is tovább?' Kérdezhetnéd, de nem vagy itt, pedig már órák teltek el. Vártunk.. Vártalak. Azt hittem ezúttal talán történni fog valami. Nem gondoltam nagy dologra, nem éltem bele magam semmibe, de mégis bíztam benne.. Vagyis inkább benned. Te pedig cserben hagytál. Bárcsak azt mondhatnám, hogy először, na nem mintha nem fájna kevésbé, de hazudnék. Egyesek szerint megijedtél, más pedig azt állította te csak ilyen vagy. Valóban ilyen lennél? Akinek nem lehet adni a szavára? Aki csak hamis ábrándokba kerget, majd elszáll, mint hajnalban köd és nem hagy maga után semmit sem. Nem ilyennek ismertelek meg, bár lehet hogy sosem ismertelek igazán. Sőt.. Mégis valahogy képes voltál belemászni a fejembe, képes voltál arra, amire már nagyon régen nem volt példa. Első pillanattól fogva megfogott benned valami, belenéztem szemeidbe és hirtelen egy másik univerzumba csöppentem. Ha a közelembe voltál nem tudtam értelmes választ adni, sőt alig tudtam megszólalni. Bármennyire is p