allergic to stupid ppl

Csak egy újabb szemét. Fájdalom.  Csupán egy szó, de megannyi szenvedés és érzelem összemosódása. Szinte lehetetlen látni az alagút végét, ha egyszer elönt belülről a sűrű, fekete füst, ami nem hagy levegőhöz jutni, és a sötét gondolatokat vezeti oly nagy erőkkel, hogy nincs ellenfele. Mikor úgy érzed már hiába küzdenél, a harcod, a háborúd véget ért, és minden további küzdelem hiábavalónak tűnik, mert amit egyszer a fejedbe vettél már úgy is lesz, nincs semmilyen olyan tényező, ami változtatni tudna rajta, és bármennyire is keserves a vég, már te sem vágysz másra, már nincs több erőd egy újabb, talán jobb megoldást keress, mert belefáradtál a küzdelembe, a folytonos megpróbáltatásba az élettel szemben, belefáradtál a  szenvedésbe, és a vele járó fájdalomba. Az érzés mintha belülről fojtogatna, mintha szívedbe markolna és teljesen elveszi az eszedet, már képtelen vagy utcákat, embereket látni, mindent szürke hamu fed, mintha az egész világ, beleértve az embereket is porrá égett vol

Azért kezdtem el írni, mert úgy éreztem szükségem van valamire, amibe bármikor kapaszkodhatok és, ami segíteni fog bármennyire is rossz a helyzet. Eleinte természetesen "jó bulinak" tartottam, szó szerint fanfiction gyík voltam így jött az aprócska sugallat, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, veszíteni úgy sem tudok semmit sem vele, és tessék most itt tartok. Az irományaim, amik azért az elején elég gyengécskén bukdácsoltak, most több tízezres nézettséget tudhatnak maguknak, és az utolsókra.. Na jó, az összes "gyermekemre" büszke vagyok, mert nem loptam a sztorikat, úgy írtam meg őket, ahogy megálmodtam és az összes egy saját gondolat, ami sokszor megnevettette és könnyessé tette az olvasóim szemét. A legjobb az egészben, amikor sikerül átvinnem egy érzést a szavakon keresztül, amikor visszajelzésben olyanokat kapok, hogy nem bírták sírás nélkül, és mennyire át tudták érezni az adott érzéseket. Nekem ez jelent mindent.. Az emberekért írok, de legfőképp magam miat

Ma egy saját kis régebbi irománnyal készültem... Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem . A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok, az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította, mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt