2017.08.28.
Még csak el sem köszöntél.. Annyi időt töltöttünk együtt, és még csak egy "viszlát"-ot, sem kaptam, persze azzal magyaráztad, hogy még úgy is találkoztunk, de kérlek.. Annyiszor hallottam ezt már, és annyiszor lett így vége mindennek. Sosem találkoztunk többet.. Sosem beszéltünk többet. Életemben először olyat éreztem, amit még ezelőtt soha, persze csalódás lett a vége. Én értelmeztem mindent félre? Én voltam az ostoba? Volt köztünk valami megmagyarázhatatlan.. A lopott pillantások, az apró érintések.. Mikor csak egy apró lélegzetnyi hely volt közöttünk, és mégsem érinthettelek meg, mégsem tehettem semmit, felnéztem rád, legszívesebben megcsókoltalak volna, szívem ki akart ugrani helyéről, hirtelen olyan gyorsan vert, majd te csak elsétáltál.. Vagy mikor szimplán rám mosolyogtál, és feldobtad vele napomat. Sosem kérdezted miért maradtam fent veled aznap éjjel mikor jöttünk haza. Aggódtam, de nem magam vagy a többiek miatt.. Miattad, mégsem szóltam egy szót se, pedig