2017.05.25.
Néha olyan reménytelennek tűnik minden.. Mikor beszélgetnél valakivel, hogy eltereld a figyelmed, aztán rájössz, hogy ez a valaki ugyanúgy itt hagyott téged, mint mindenki más.. Nehezen engedem magamhoz közel az embereket, a bizalom nálam nagy szó és igencsak ki kell érdemelni. Ha viszont valakit a szívemhez közel engedek, őt meg is becsülöm.. A probléma az, hogy ez általában fordítva nem igaz. Nem olyan régen, épp erről beszéltem valakinek, aki megígérte, hogy ő nem lesz olyan, mint a többiek.. Egy idő után magam is rájöttem, hogy nem csak úgy mondta, tényleg komolyan gondolta. Aztán ahogy az lenni szokott bekövetkezett az, amit tudhattam volna, bár ezúttal legalább kaptam egy "búcsúüzenetet", és így tartunk most ott, hogy a kis időből lassan fél év lesz, és még mindig semmi hír róla. Pedig ha valakivel, most vele szívesen beszélgetnék, mert legalább megértett.. Kezdem úgy érezni nem az emberekkel van a hiba, hanem velem. Tudom.. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok könnyű