allergic to stupid ppl

Egy újabb "csodálatos" év telt el. Hihetetlen, hogy megy az idő, emlékszem a tavalyi kis visszatekintős év összefoglalós írásomra. Akkor sem voltam jobb állapotban, de most úgy érzem az idei évem sokkal pozitívabban sikerült. Nem is húzom tovább a szót, inkább nosztalgiázzunk a gyönyörű és egyetlen 2016-ról!  Az újévet egy helyi házibuliba ünnepeltem a legjobb barátaimmal, igaz mára már nem állunk olyan szorosan egymáshoz, mint régebben, de még mindig büszkén mondhatom, hogy ők a legfontosabbak az életemben, és még mindig a legjobb barátaimként tekintek rájuk. Ezen nem fog változtatni semmi sem, már tudom, nem számít, hogy nem beszélünk hetekig, ők akkor is mellettem állnak, és én is mellettük. A csodás buli után jöttek az egyetemmel járó januári vizsgák, amik tulajdonképpen az első igazi megpróbáltatást szolgálták, de azt kell mondanom, eléggé sikeresen kiálltam a próbákat. Suli után az egész nyarat végigdolgoztam, belekóstoltam a felnőtt élet kemény világába, emellett ne

Szenvedek. Ki mered mondani? Lemered írni egy ismerősnek? Beszélni róla? Hogy tudnád.. Hiszen fogalmad sincs épp mi játszódik le benned. Fogalmad sincs, hogy amit érzel az üresség-e, vagy fájdalom. Egyedül szeretnél-e lenni, vagy a barátaid, családod közelében. Fogalmad sincs mi a helyes és mi a rossz, a két út teljesen összemosódott, csupán egy nagy szürke paca van a helyén, ami az életed valójában. Megkülönböztetni a helyes döntést, a helytelentől? Ugyan kérlek, már semmi sem tűnik a helyénvalónak. Már semmi sem az, amit kisgyermekként láttál, hallottál.. Minden megváltozott, ugye? Az egész világ hirtelen 360 fokos fordulatot vett, és ezt egyedül csak te érzékelted, de amint rájössz az egészre a fejedben összeáll a kirakós egy része. Igazából nem a világ változott meg, csupán te. Agyoncsépelt mondat, mégis van benne némi igazság. Ha szerencsés vagy még mindig ott az életedben a gyermeki boldogság, ha nem; szenvedsz.  Barátok? Már régen eltávolodtak, ha nem is önszántukból, akkor

A hosszabb kihagyás annak köszönhető, hogy nem volt időm a billentyűzet elé ülni az elmúlt hetekben/hónapban, másrészről pedig sosem tudtam mit írjak. Bennem volt az akarás, hogy kiadjam magamból a dolgokat, de képtelen voltam szavakba önteni, és ez most sincs másképp. Küszködök az írással, pedig úgy érzem belül felrobbanok. Teljes a káosz. Kimondatlan szavak, érzések, mind felemésztenek, de nincs aki megértene, nincs akire utána bűntudat nélkül tudnék nézni, így magamba fojtom az egészet, ami tulajdonképpen a legrosszabb opció. Pedig annyi mindent mondanék, többet mutathatnék magamból, de inkább csak maradok a kissé visszahúzódó és csendes lány, aki csak akkor szólal meg ha nagyon muszáj, annak ellenére, hogy nem akarom ezt a képet mutatni. Most is bennem van egyfajta harag a világ ellen, de inkább csak visszafogom magam és elfojtom ezt is, nem adom ki, hagyom, hogy szépen csendben felgyűljenek bennem a keserű, fájdalmas gondolatok, míg egyszer csak megint felrobbannak és a padlóra k

Azt mondják, hiányoznak azok, akik megjelennek álmainkban. Valamilyen szinten nem állítanak hülyeséget, de ugyanakkor hogy hiányozhat pont az a két ember, akik mondhatni csak játszottak velem? Egy kicsit elhitették, hogy én is számítok, majd bumm; mint a többiek, csak leléptek. Furcsa, hogy az ember képes már  a kötődés legapróbb jelét is mutatni az a személy felé, aki éreztet egy kis törődést vele szembe. Nem akarom, hogy hiányozzanak, ahogy gondolni sem akarok rájuk, mégis megjelennek előttem, mert szinte mindenről eszembe jutnak. Nem lehetne, hogy ahogy ők is, úgy én is csak éljem tovább az életemet, mintha sosem találkoztam volna velük? Nem érzek semmit ha rájuk gondolok, csupán az emlékek szépen, egymást követve peregnek le szemeim előtt, mintha  újrajátszanák fejemben az egész történetet. Néha jól esik visszagondolni a jókra, de ezek mögött ott lapulnak a rossz emlékek is, amik akarva, vagy akaratlanul szintén előjönnek. Nem szomorkodok, csupán szorongok az egész miatt, hiszen e

Azt hittem jobban vagyok, azt hittem kezdek kikászálódni ebből a véget nem érő szenvedésből, azt hittem az új környezet, az új emberek majd megváltják a kis világomat és helyre hozzák.. Vagy legalább is összeragasztják a millió apró szilánkot, ami maradt belőlem. Úgy látszik egy újabb csalódáshoz vezetett ez az út is. Minél több emberrel találkozok, annál magányosabbnak érzem magam. Ott vannak mellettem, körülöttem és egyben mégsem. Egyedül ülöm végig az órás buszokat, nem csipog a telefonom fél percenként, hogy üzenetet kaptam, nem beszélek senkivel órákon keresztül telefonon, vagy személyesen. Egymagam vagyok és bármennyire is szeretném őket a barátaimnak nevezni, nem ismernek, csupán idegen vagyok számukra, ahogy ők is nekem. Míg ők eljárnak együtt valahova én otthon sírok a sötét szobába egy agyonjátszott playlist-et hallgatva és azon töprengek hol rontottam el. Nem járok vásárolni, mert amint a tükörbe nézek könnyek fojtogatják torkomat, elkap az undor. Nem járok strandra mert a

Eltűntem a térképről, konkrétan semmire sem volt időm az elmúlt hónapban, ezért is tartok megint ott, ahol. Az első évemet mondhatni sikeresen zártam, jobban, mint azt vártam. A nyári munka elviszi az egész időmet, de őszintén szólva nem is igazán bánom, így nem marad alkalmam rágódni a gondjaimon, azonban nem én irányítom ezt az egész "izét"(nem szeretem a nevén szólítani). Az eb kezdetével a meló mellett a foci volt, ami kitöltötte a napjaimat, és a magyar meccsek alkalmával(szép volt fiúk!) Pécsen voltam tesómmal és a barátaival, vagy a kivetítőn, vagy az egyik romkocsmában izgultuk végig a 90 + néhány percet, jó hideg sörök társaságában. Nem volt semmi gond, jól éreztem magam, bár néha szorongtam, hiszen számomra ismeretlen banda vett körül, de ez elég hamar elmúlt. Aztán jött a szokásos hullám.. Belgium ellen játszottunk, minden rendben volt, jól elvoltam, aztán a semmiből hirtelen minden a feje tetejére állt, és legszívesebben sírva rohantam volna a buszmegállóig, de ne

Bárcsak ki tudnám fejezni magam a legmegfelelőbb szavakkal, de jelenleg képtelen vagyok leírni mit is érzek valójában.. Olyan mintha minden kihullna kezeim közül, mint ha eltűnne alólam a talaj.. Egyszerűen minden csak darabokra hull, beleértve saját magamat is. Nem tudtam, hogy a stressz és a frusztráció kettőse ennyire le tudja pusztítani az embert.  Ráadásul talán olyan egyedül vagyok, mint még ezelőtt soha.

Feladat teljesítve! Valahogy így fogalmaznám meg a "fényezd magad más nevében, mintha közben lenne egy alteregód" feladatot. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy többen is jelezték, én kaptam a legnagyobb kihívást, és a legnehezebb feladatot, de végül (visszajelzések alapján) sikeresen teljesítettem az elvárásokat és nem buktam bele. Valami oknál fogva, ha sorszámot kell húzni, vagy visszamenve az időben, "ecc-pecc"-cel számoljuk ki, ki kezdje a prezentációt, az első hely mindig az enyém, ami egyben jó is és annyira mégsem. Nem szeretek én kezdeni mert olyankor nincs viszonyítási alapom és van bennem egy kis félelem. Most azonban így utólag rájöttem, hogy mennyire jó, hogy én voltam az első a feladatnál, és nem csak azért mert hamar letudtam ezt az egészet, hanem azért is mert utána a hangulat a mélybe zuhant, szinte én voltam az egyetlen, akinek a prezije pozitív volt. Amikor rám esett a "kimehetsz" szó vége hangosan jeleztem, hogy miért megint én?! De

Tegnap egy három perces előadást kellett tartanom prezentációs technikákon, tulajdonképpen meg kellett ismertetnünk valakit vagy valamit a csoporttársainkkal. Bárkit választhattunk, bloggert, vloggert, vinert, youtubert, akárki lehetett a beszédünk témája, és el kellett mondanunk miért is szeretjük annyira, mi az ami megfogott benne. Őszintén szólva bajban voltam, hiszen kis túlzással videósok százait követem, mégsem tudtam egy olyan személyt választani, akiről három percig értelmesen tudnék beszélni, aztán eszembe jutott.. Tyler Ward. A legtöbben nem ismerik, és így is indultam neki, mikor rám került a sor. A prezi előtt szépen összeszedtem a gondolataimat, felépítettem mindent, volt vázlatom, megvolt a nyitómondatom, és a zárásom is. A második sorszámot húztam ki, és az előttem levő személy is youtubert választott, így mikor én jöttem nem úgy kezdtem ahogy szerettem volna, DE mint utólag kiderült, az oktatóm értékelésénél jól kezdtem, mert reflektáltam az előttem levőre, annak ellen

Nem hiszek a sorsban, mégis néha olyan érzésem van, mint az univerzum is azt akarná, arra hajt, hogy magányosan éljem le az életemet.  Mindig is úgy voltam vele, hogy egyedül jobb nekem, nem kellenek mellém emberek, mert a vége vagy az lesz, hogy ott hagynak, vagy én bántom, és taszítom el őket. A megszokott kis baráti körömön kívül a kapcsolataim itt azt hiszem nagyjából ki is merültek, bár ebben közbe játszik, hogy nem szerettem/szeretek emberek között lenni, csak emlékeztetnek arra, mennyire elcseszett egy világban élünk. A barátaim között én voltam mindig is a legcsendesebb, és nem azért mert zavarban voltam, vagy nem tudtam érvényesülni, csupán nem volt miről beszélnem velük, sokszor pedig úgy sem értettek volna meg, így elmerültem a gondolataimban. A csendességgel együtt járt, hogy én sosem keltettem fel senki érdeklődését, így még több okom volt a hallgatásra, mikor ők arról beszélgettek ki-mit írt nekik. Nem esett jól soha, de nem ők tehettek arról, hogy én egyenlő voltam a

Azok, akik azt állítják, hogy kell a napi 8 óra alvás, nem tévednek.  Jelenleg a külsőm, alátámasztja, ahogyan érzem magam. Egy zombi vagyok, így hihetetlen mennyire örülök a hosszú hétvégének. Nem igazán sikerült kialudnom magam az elmúlt hetekben, vagy inkább hónapokban. Egyre nehezebben keltem fel reggelente, és a napi 5-6 óra alvás sem igazán volt mellettem. A legtöbb embertől ilyenkor megkapom, hogy "Ú, de szörnyen nézel ki", és a szemem alatti sötét karikák is mesélhetnének. Csak ülök az órákon, és nézek ki a fejemből, konkrétan nyitott szemmel alszok, így teljesen feleslegesen vagyok ott, de nem tehetem meg, hogy hazamegyek, szóval ez van. Talán ebben a pár napban megint sikerül helyre raknom magam, ami nem ártana, mert lassan megint itt a vizsgaidőszak és jó lenne, ha nem csak félig lennék ott fejben.  Igazából ami a legrosszabb, hogy ezáltal annyira rossz (inkább még rosszabb) ember lesz belőlem. Mivel egyszerre érzem magam fáradtnak, és álmosnak a közérzetem sz

Ismerős tekintetek, idegen személyek..  Ekkor jövök rá mit is tettem, kivé, vagy inkább mivé váltam az évek alatt. Sokszor úgy érzem, ha valaki rám néz egy szörnyet lát szemeimben, egy szörnyet, akivel nem érdemes foglalkozni, már képtelenség szeretni vagy megérteni mit miért tesz. Az igazság az, hogy így is érzem magam, egy szörnynek, ami elpusztít maga körül mindent, amit csak lehet. Barátságokat, kapcsolatokat, a környezetét..  Belenézek egy ismerősöm szemébe, és bár elhangzik az a jelentéktelen "szia", még sincs mögötte érzelem, de azt kívánom bárcsak lenne. Bárcsak valaki szemében ott csillogna az öröm, hogy lát, vagy az undor, bármi.. Csak egy kis érzelmet szeretnék látni, de nem kapok és ez csak felerősíti bennem a tényt, és egyben a tudatot, hogy szellem vagyok. Élek, de mégsem. Ennél az érzésnél nincs rosszabb a világon, amikor a magány és az üresség találkozik valami elkezdődik bennem. A fejemben felszólalnak a kis hangocskák, kiáltanak egy-egy érzésért, és bár

Vicces, hogy lesz egy élettel teli személyből hosszú idő leforgásával két lábon járó szerencsétlenség. Így kategorizálnám magam, sokszor használom ezt a kifejezést, mert talán ez áll a legközelebb az igazsághoz. Kísértem a halált mondhatni minden nap, arra várva mikor csap már le rám, majd egy nyugodtabb napon pedig csak úgy vagyok. Biztos előfordult már veletek is, nem éreztek fájdalmat, a szorongás elmúlik néhány órára, helyét felváltja az üresség. A körülötted levők hiába beszélnek hozzád, semmi sem jön át, nem érzel és nem tapasztalsz semmit sem a külvilágból. Azt hiszem ez a legrosszabb, mint ha csak "lebegnék". Élek is, és nem is. Senki sem tölti ki ezt az űrt, amit olyankor tapasztalok, és tudom, hogy soha senki sem fogja. Lehetetlen helyre hozni, próbáltam, de sikertelenül minden egyes alkalommal. Nem is álmodozok tökéletes életről, tökéletes barátról, mert tudom, hogy mellettem senki sem éli túl, nagyon rövid időn belül magammal rántom a kis sötét világomba, és mind

Csak egy újabb szemét. Fájdalom.  Csupán egy szó, de megannyi szenvedés és érzelem összemosódása. Szinte lehetetlen látni az alagút végét, ha egyszer elönt belülről a sűrű, fekete füst, ami nem hagy levegőhöz jutni, és a sötét gondolatokat vezeti oly nagy erőkkel, hogy nincs ellenfele. Mikor úgy érzed már hiába küzdenél, a harcod, a háborúd véget ért, és minden további küzdelem hiábavalónak tűnik, mert amit egyszer a fejedbe vettél már úgy is lesz, nincs semmilyen olyan tényező, ami változtatni tudna rajta, és bármennyire is keserves a vég, már te sem vágysz másra, már nincs több erőd egy újabb, talán jobb megoldást keress, mert belefáradtál a küzdelembe, a folytonos megpróbáltatásba az élettel szemben, belefáradtál a  szenvedésbe, és a vele járó fájdalomba. Az érzés mintha belülről fojtogatna, mintha szívedbe markolna és teljesen elveszi az eszedet, már képtelen vagy utcákat, embereket látni, mindent szürke hamu fed, mintha az egész világ, beleértve az embereket is porrá égett vol

Azért kezdtem el írni, mert úgy éreztem szükségem van valamire, amibe bármikor kapaszkodhatok és, ami segíteni fog bármennyire is rossz a helyzet. Eleinte természetesen "jó bulinak" tartottam, szó szerint fanfiction gyík voltam így jött az aprócska sugallat, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom, veszíteni úgy sem tudok semmit sem vele, és tessék most itt tartok. Az irományaim, amik azért az elején elég gyengécskén bukdácsoltak, most több tízezres nézettséget tudhatnak maguknak, és az utolsókra.. Na jó, az összes "gyermekemre" büszke vagyok, mert nem loptam a sztorikat, úgy írtam meg őket, ahogy megálmodtam és az összes egy saját gondolat, ami sokszor megnevettette és könnyessé tette az olvasóim szemét. A legjobb az egészben, amikor sikerül átvinnem egy érzést a szavakon keresztül, amikor visszajelzésben olyanokat kapok, hogy nem bírták sírás nélkül, és mennyire át tudták érezni az adott érzéseket. Nekem ez jelent mindent.. Az emberekért írok, de legfőképp magam miat

Ma egy saját kis régebbi irománnyal készültem... Csak néztem Őt. Szinte már fel sem tűnt, a percek órákká, az órák egy örökkévalósággá váltak. Úgy éreztem elvesztem ragyogó szemeiben.. Úgy éreztem ismertem, még ha ez nem is volt igaz, de volt benne valami, amitől elhittem; ismerem . A poharam már rég üresen állt előttem, még sem akartam tágítani onnan, féltem, ha elmegyek többé nem láthatom. Féltem, hogy újra elveszítem. Vicces, hiszen képtelenség elveszíteni valakit, akit sosem ismertél igazán, akivel sosem beszéltél, mert féltél. Féltél leszólítani, bűnnek érezted már az apró pillantásokat felé, még ha erről nem is tudott. Talán bolond vagyok, talán nem, de egy valamit tudok, az érzések még mindig ugyan azok, nem múltak el, csupán eddig rejtőzködve vártak arra, hogy újra felszínre törhessenek. A gyomromban apró pillangók milliói szárnyaltak, torkomat gombóc szorította, mindenem azt súgta, jobb lenne minél előbb eltűnni onnan, de valami visszatartott.. És ez a valami Ő volt. Azt