allergic to stupid ppl

Tegnap egy három perces előadást kellett tartanom prezentációs technikákon, tulajdonképpen meg kellett ismertetnünk valakit vagy valamit a csoporttársainkkal. Bárkit választhattunk, bloggert, vloggert, vinert, youtubert, akárki lehetett a beszédünk témája, és el kellett mondanunk miért is szeretjük annyira, mi az ami megfogott benne. Őszintén szólva bajban voltam, hiszen kis túlzással videósok százait követem, mégsem tudtam egy olyan személyt választani, akiről három percig értelmesen tudnék beszélni, aztán eszembe jutott.. Tyler Ward. A legtöbben nem ismerik, és így is indultam neki, mikor rám került a sor. A prezi előtt szépen összeszedtem a gondolataimat, felépítettem mindent, volt vázlatom, megvolt a nyitómondatom, és a zárásom is. A második sorszámot húztam ki, és az előttem levő személy is youtubert választott, így mikor én jöttem nem úgy kezdtem ahogy szerettem volna, DE mint utólag kiderült, az oktatóm értékelésénél jól kezdtem, mert reflektáltam az előttem levőre, annak ellen

Nem hiszek a sorsban, mégis néha olyan érzésem van, mint az univerzum is azt akarná, arra hajt, hogy magányosan éljem le az életemet.  Mindig is úgy voltam vele, hogy egyedül jobb nekem, nem kellenek mellém emberek, mert a vége vagy az lesz, hogy ott hagynak, vagy én bántom, és taszítom el őket. A megszokott kis baráti körömön kívül a kapcsolataim itt azt hiszem nagyjából ki is merültek, bár ebben közbe játszik, hogy nem szerettem/szeretek emberek között lenni, csak emlékeztetnek arra, mennyire elcseszett egy világban élünk. A barátaim között én voltam mindig is a legcsendesebb, és nem azért mert zavarban voltam, vagy nem tudtam érvényesülni, csupán nem volt miről beszélnem velük, sokszor pedig úgy sem értettek volna meg, így elmerültem a gondolataimban. A csendességgel együtt járt, hogy én sosem keltettem fel senki érdeklődését, így még több okom volt a hallgatásra, mikor ők arról beszélgettek ki-mit írt nekik. Nem esett jól soha, de nem ők tehettek arról, hogy én egyenlő voltam a