allergic to stupid ppl

Hol is kezdjem.. Annyi minden történt velem az elmúlt évben, mégis van, ami fényévnyi távolságnak tűnik a mától, és van, ami pedig, mintha csak tegnap történt volna.   Kezdjük a legelején. A szilvesztert a számomra legfontosabb emberekkel töltöttem, és ugrottam bele az évbe, bár arról inkább ne is beszéljünk, hogy sikerült rögtön az első órákban/napokban hibát hibára halmoznom és már rögtön az év elején megnehezíteni az egész életemet.  Az első random trip az első héten történt, visszamentünk Boglárra egy barátunk szülinapjára, szörnyen jó érzés volt látni és találkozni az akkori barátokkal, de be kell vallanom, hibákat itt is vétettem elég rendesen.  Az elkövetkező hónapok eseménytelenül teltek, kivéve azt, amikor szerveztünk Kaposvárra egy közös talit az előző nyári csapattal. Aztán május 29-én ismét minden megváltozott, és 360 fokos fordulatot vett az életem. Felköltöztünk Boglárra. Idén is.. Már az első napon számolni kezdtem mennyi idő múlva mehetek végre haza, de alig

Helyzetjelentés (kicsit késve?!) Oké, szóval valamikor szeptember első hetében véget ért a nyári kis kaland, aminek vannak boldog és szörnyű emlékei egyaránt. Igyekszem az úgymond sérelmeken továbblépni és csak a jókra emlékezni, persze nehéz, ha valaki mindig emlékeztet.   A Balaton után kezdetét vette idén is a nagy albérlet vadászat, többször úgy nézett ki, hogy végre sikerül megvalósítani a terveket, majd szó szerint az utolsó pillanatban meghiúsult minden és megint egy lépéssel hátrébb kerültünk. Szerettünk volna fent lenni Pesten október elején, de valahogy a város nem szerette volna, aztán csoda történt. A hónap közepén megtaláltuk az új "otthonunkat". Nehezen indult az egész, volt néhány probléma, majd minden rendben volt. Az első heteket turistaként éltem a tesómmal, minden nap a városban voltunk, mászkáltunk, próbáltunk mindent megnézni, a lehető legtöbb helyre eljutni, sőt volt ahova naponta kijártunk. Szuper kis helyen találtuk meg a lakást, a repülők minth

Mindig is tudtam mit szeretnék csinálni, mihez szeretnék kezdeni az életben. Ha kérdezték, egyből tudtam a választ, bár mindig más érdekelt, mégis voltak terveim. Például kiskoromban imádtam nézni, ahogy összeteszik a csokrokat és minden egyes plusz darabbal szebb és szebb lett az egész, míg a végeredmény egy műalkotáshoz ért fel nálam. Aztán fodrász szerettem volna lenni, imádtam mikor más lett a hajam, és akkoriban nagyon szerettem másokon kísérletezni, persze ekkor még elég kicsi voltam, így hamar el is engedtem. Mindig is érdekelt a sport, egész kiskoromtól kezdve vasárnaponként lent voltunk a helyi pályán és néztük a focimeccset, aztán elkezdtem kézilabdázni (a mai napig sajnálom, hogy abba is hagytam), majd gimibe kipróbáltam valami mást és áttértem a kosárlabdához, de ez is hamar abbamaradt, legfőképp mert hárman-négyen voltunk csupán. Az utolsó két évben kipróbáltam a röplabdát, amit szintén a szívembe zártam, de sajnos ez sem tartott sokáig, viszont már tizedikbe tudtam mit s

150 km. 100 nap. Heti 7 nap, 14 órázás. Eddigi legjobb csapat. Új barátok. Őszinte mosolyok. Felejthetetlen esték. Szeretet. Féltés. Elvesztés. Megannyi könny és fájdalom. Nagyjából így tudnám leírni az elmúlt három hónapot, amíg Bogláron dolgoztam. Nem volt új a dolog, tavaly is ott töltöttem majdnem két hónapot, ezúttal azonban sokkal hosszabbra húzódott.   Május végén mentünk fel, tesómmal, az eleje elég laza volt, vagy egy héten keresztül takarítottunk, persze nem egész nap, így le tudtunk menni minden este a partra, hogy gyönyörködhessünk a naplementében.  A szezon eleje sokkal inkább felkészítésként, amolyan bemelegítésként szolgált, alig voltak, mindenki bele tudott rázódni a saját kis munkakörébe. Egyik este végre rávettük magunkat, hogy igyunk valamit munka után és meglátogassunk egy tavalyi ismerőst. Nagyon pozitív élmény volt, akkor úgy éreztem mégiscsak megérte visszamenni.  Egyik iszogatós estén ismertem meg, hála az ismerősünknek.. Mi épp indultunk volna, amiko

Az idei nyaramat is a Balaton partján fogom tölteni, csupán ezúttal majdnem egy hónappal korábban kezdődik az egész. A szezon még nem igazán kezdődött, így már az elmúlt öt napban, amióta itt vagyok, többet voltam a vízben, mint tavaly. Szomorú, amikor ott dolgozol, látod a partot nap, mint nap, még sem tudsz fürdeni benne, sőt még csak arra sincs lehetőséged, hogy egy-egy naplementét megnézhess, nyugodtan. Ezért is próbálom kimaxolni azt a röpke időt, amíg még folynak a takarítások és pakolások, és este tíz helyett, csak délután ötig tart a munkaidő. Nem hagyhattam ki a naplementéket, és az esti part menti sétákat a rengeteg szúnyog és sokszor hűvös idő ellenére sem. Megunhatatlan látványt nyújt mikor a nap szépen lassan eltűnik a túlsó partnál, gyönyörű színeket és képet varázsolva maga után. Órákig tudnék ülni és csak nézni a túlsó partot, mikor már csak az apró fények villognának szemben, a csillagokkal együtt felettem. Többet jelent nekem, mint ha fognám magam és tudatlanságig

"Late night thoughts', avagy hogyan kínozd magad még a nap végén, vagy már az újabb nap legelején.   Agyalás.. Túlgondolás. Fulladás. De hogy menekülsz előle? Hogy vagy képes aludni, mikor a fejedben annyi minden kavarog? Sehogy. Elindítod a szokásos lejátszási listát, sírsz egy kicsit és bízol abban, hogy minél előbb elalszol.. Mielőtt még belefulladnál a saját gondolataidba. Másodpercek.. Percek.. Órák.  Csak úgy üvöltenek fejedben a ki nem mondott szavak, az elfojtott érzések és érzelmek. A "miért?"-ek és a tehetetlenség érzése. Minél jobban próbálod elnyomni, annál erősebben üt vissza. Lehet, hogy nem azonnal, de visszakapod a sokszorosát, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. Mert nem tudod irányítani, valószínűleg soha nem is fogom tudni. A saját démonjaim  által fulladok majd meg.

Ha az ember túl sok időt tölt egy másik személy társaságában, talán elkezd érezni valamit iránta. Legalábbis azt hiszi.. Mi van ha csak az agyunk játszik velünk? Ha csak azt szeretnénk, hogy tényleg érezzünk valamit a másik iránt? Elvégre ezzel "helyrehozhatnánk" azt az ürességet, ami bennünk tátong.    Azt hittem érzek iránta valamit, azt hittem valós az egész, de tévedtem. Túl sokat voltunk együtt, és nem éppen volt lehetőség magánéletre abban a pár hónapban, mi van ha csak kötődni szerettem volna valakihez? Aki érezteti velem, hogy nem vagyok egyedül. De.. Végül is mindenki erre vágyik, vagy tévednék? Fájó, volt a búcsú, és a tudat, hogy ő nem tekint rám többként, mint ismerős, vagy nagy szavakkal.. Barát. Nehéz, volt az elkövetkezendő pár hónap, szenvedtem, és nem volt semmi ami elterelte volna a gondolataimat, így minden éjjel könnyes szemekkel feküdtem le aludni, gondolatok közt hánykódva. Úgy éreztem megint elkövettem ugyanazt a hibát, mint amit néhány évvel ezelőtt

Szörnyű érzés, amikor a napok eggyé válnak, az élet hirtelen szürke lesz és mire észbe kapsz már nincs kedved semmihez, lemondtál az álmodról és legszívesebben életed további részében csak feküdnél egy sötét szobában a playlist-eddel, önsajnálatban és könnyek között..  Majd jön valami, és mint a villámcsapás olyan löketet ad, hogy újra küzdeni szeretnél az álmaidért.. Élni. Természetesen mindezt magadnak köszönheted, hiszen a körülötted levők még csak nem is sejtik.  Majd újra a padlón vagy, aztán megint kapsz egy löketet. És ez így folytatódik míg végül teljesen bele nem őrül az ember.. De van az a mondás, hogy mindenki megérdemli a boldogságot, és meg is kapja, szóval már csak évek kérdése.. Igaz..?

Tudod mi a rosszabb annál, ha nem szeretnek viszont..? Ha sosem kapsz esélyt arra, hogy kiderítsd mit érez a másik fél irántad. Így csak sodródsz a csalódások és  megválaszolatlan kérdések hullámai közt, míg végül bele nem fulladsz az egészbe.