2019.05.04.

Olyan, mintha a levegő belülről feszítené a mellkasod. Nem tudsz lélegezni, képtelen vagy bármit is tenni a síráson kívül. Pánik, félelem.. Ez itt a vég? Jogosan kérdezheted, mert nagyon is olyan érzés, mint a halál ajtaján kopogtatni,  még ha mélyen legbelül tudod, hogy ez is csak egy újabb roham,egy régi ismerős, ami már régen járt az életedben, szinte el is felejtetted milyen keserű ízt hagy maga után.

Már már tipikusnak mondanám az egészet. Mire úgy érzi az ember végre kimászik a gödörből, az élet úgy dönt inkább lejjebb rugdossa apró, de mégis fontos problémákkal. Titkok, hazugságok, ki nem mondott szavak.. Vágyak és érzelmek. Mindig jön valami, valami, ami emlékeztet miért vagy ott, ahol. Ami tovább pofoz annak ellenére, hogy már rég kiütöttek a ringből.. Valami vagy valaki, aki felkavarja az állóvizet, vagy csupán a viharból hurrikánt csinál, ami elsöpör mindent.

 Bárcsak visszamehetnék az időben, bárcsak megakadályozhatnám az egészet, és önző módon jobbá tehetnék egy másik szituációt. Mert egyszer az életben én miért ne lehetnék önző a saját boldogságom érdekében? Mindig is próbáltam erős lenni, saját magam és a környezetemben élők miatt, volt, hogy több, de volt, hogy kevesebb sikerrel. Szörnyen magányos az út, amit megtettem, és mikor úgy éreztem végre talán esélyem van, csalódnom kellett, és bár.. Bárcsak az első csalódásaim közé tartozna ez a kis valami, de már számát sem tudom. Belefáradtam. Fáradt vagyok az újabb és újabb reménykedések gyanánt, amikor tudom, hogy minden sztori ugyanúgy végződik.. Ebben nincsen happy end, és talán soha nem is lesz.