2019.11.08.

Meddig bírunk kapaszkodni a szakadék szélén? Meddig bírunk hazudni a körülöttünk levőknek, és saját magunknak? Meddig vagyunk képesek elfojtani minden olyan érzést, gondolatot vagy emléket, ami ha felszínre sodródna, nem hagyna maga után mást, csupán fájdalmat és szenvedést? Miért kínozzuk saját magunkat?

 Mert máskülönben el kéne fogadni a fájó igazságot, hogy nem lesz semmi sem ugyanolyan, minden megváltozik, és nem biztos, hogy képesek vagyunk erre a változásra, vagy éppen az elfogadásra. Hogyan is lennénk? Annyi megválaszolatlan kérdéssel a hátunk mögött, amikre senki sem adhat választ egy embert leszámítva. De fontos ez? Mi is az igazság, mi miért történt? Megtörtént. Engedd el és lépj tovább; mondják ezt sokan, közben ők sem gondolhatják komolyan. Hogy lépnénk tovább, mikor lezárást sem kaptunk? Saját magunkat marcangoljuk kérdésekkel, újabb és újabb kínzó gondolattal, ami az elménkbe kúszik minden egyes perccel. Te képes lennél így élni tovább az életedet?

 Magyarázd el nekem, hogy lehet, hogy valaki képtelen lemondani az egészről, miközben tisztán látja a dolgokat, ismeri a személyt, hogy milyen is valójában, mégis szeretne hinni benne, szeretné, ha az életben egyszer másképp íródna a történet, és mégis.. A forgatókönyv megismétli önmagát, a naiv kislány pedig könnyekben fürödve próbálja elnyomni a kínzó fájdalmat, ami mellkasát szorítja. Hol van ebben az igazság? Miért annak kell szenvednie, aki hisz a másikban, és amikor már minden reménytelen és halott, ő még akkor sem mond le róla, mert túl sokat jelent neki, és tudja, hogy ha elveszti, egy újabb drámát kell lezárnia és újra kezdenie, egy újabb heggel a szívén.